Harc a mosolyért

Azt tartják, ha valakire rámosolygunk, önkéntelenül is visszamosolyog az illető. Szokták is javasolni ezt a „terápiát”, hogy szebb legyen a világ. Hallottál már olyan történetről, hogy valakinek nem is volt olyan egyszerű mosolyt csalni az arcára? Ó, igen, most bizonyára egy depressziós ismerősöd jutott az eszedbe. Én mégsem ilyen esetről írnék. A történet végén viszont remélem, hogy mosolyogni fogsz.

 

Nemrég szembesültem azzal, hogy a lelkem mélyén szorongok valamitől. Olvastam egy kedves barátnőm esetéről pár éve, és azt gondoltam, hogy ez akár velem is megtörténhet majd egyszer. Három császáros szülésen vagyok túl. Még szeretnénk egy babát, mert még lehet egy, és úgy gondoljuk, hogy nekünk is belefér még az életünkbe az, hogy legyen majd egyszer még egy családtag. Már nagyon várjuk, hogy megfoganjon a baba, mégis elkezdtem egy időben attól félni, hogy mi lesz, ha a terhesség vége felé szét fog szakadni a korábbi szülések hege. Meg hát az is elgondolkodtatott, hogy hogyan tudnám gondozni a gyermekemet akkor, ha ő esetleg 1-es APGAR-ral jönne a világra? Aki esetleg erről a skáláról nem hallott, annak írom, hogy amikor a baba megszületik, akkor megnézik, hogy mire hogyan reagál, hogyan működnek az életfunkciói, és ezt egy 10-es skálán értékelik. Az 1-es szint azt jelenti, hogy éppen, hogy csak életben maradt. Mivel jár ez a hétköznapokban? Egy ilyen anyuka blogjában olvasható erről több bejegyzés is, ha mélyebben érdekelhet a téma: www.dorothygrace.com külső

 

Egy biztos, hogy egy ilyen kisbabának a gondozása nem mindennapi dolog. Ráadásul ebben az a legnehezebb, hogy a gyermek nem tud visszajelzést adni, hogy neki milyen jó is, hogy gondoskodnak róla, és főleg, hogy mire is van egyáltalán szüksége! Nem lehet vele kommunikálni, nem tud rendesen nyelni, nem lehet a hagyományos módon etetni. Küzdelmes élet ez nemcsak az anyának, de az őt körbevevő embereknek is, hiszen mit lehet ilyenkor mondani? Mivel is bátoríthatná az ember az anyatársát?

 

Hallottam már több olyan esetről, hogy amikor kiderült a családban valakinek a betegsége, akkor hirtelen leperegtek a barátok, ismerősök. Miért? Lehet, hogy az ennek az oka, hogy az ember úgy érzi, semmi okosat nem tud mondani, vagy ha mondana is valamit, akkor lehet, hogy megbántja a másikat és inkább eltávolodik? Sérült emberként én is találkozom a távolságtartás eme formájával. Amit az emberek nem ismernek, attól félnek, pláne, ha azt rémképekkel társítják. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha a magam helyzetéből indulok ki, akkor azt mondom, hogy meg kell látni az embert a másikban. Pusztán az embert. Aztán minden előzetes elképzelést el kell vetni, és meg kell kérdezni ezt az embert, hogy valójában mi hogyan van vele. Én mindig azt mondom, hogy sohasem az előítélettel van a probléma, hiszen valamiből ki kell indulni, a baj az, ha nem vagyunk nyitottak a tévedés lehetőségére. Talán a párbeszéd elkezdődhet egy kérdéssel:

 

Segíthetek?

 

Aztán a másik fél elkezd beszélni, és ez máris párbeszéd, amiből számunkra is sok dolog derülhet is, nem mellesleg a félelmünk is csökkenhet, elmúlhat közben.

 

Mivel ígértem a végére a mosolyt, nos, valamelyik nap rábukkantam ennek a barátnőmnek egy „állapotára” a facebookon, miszerint megosztott egy képet, és szerencsére le is írta, hogy azon mi látható.

„Az első és a legutóbbi mosoly :-)” Amikor ezt felfedeztem, könnyek csordultak a szemembe, mert ha valaki ilyen nagy mértékű agykárosodással születik, annak egyáltalán nem természetes, hogy sikerül valaha az életben mosolyognia, bár mosolyt fakasztani kétség kívül igen. Az anyukájának ő a leggyönyörűbb kislány a világon. Ő Dorothy Grace.

Én elhiszem. A kedves olvasó pedig, ha lát, nézze meg ezt a kislányt, garantáltan mosolyra fog fakadni!

 

www.dorothygrace.com külső

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments