Halálra ítélték, de felmentették a gyömrői asszonyt!

Bizonyságom a befogadó szeretet hatalmáról, erejéről
(vasárnap: a keresztény hitélet kihívásai – tematikus nap)

Létezik a szeretteim korai elvesztésénél, vagy akár a látásom elvesztésénél is nagyobb teher számomra a világon? Mi az, amit képesek lehetünk elhordozni akár hálával is, s mi az, amit nem az élet mért ránk, de mi mégis cipeljük, pedig nem kellene, helyette szabadon szárnyalhatnánk?

Azt gondolom, hogy azért sok a megfáradt ember, mert olyan súlyos terheket is hordoznak, amiket nem kellene. Amikor hibáink, gyengeségeink nyomasztanak, vagy annak következményeit kell cipelnünk, nem marad energiánk arra, hogy azokat a dolgokat tegyük, amire elhívást kaptunk. Engem nagyon meg tud bénítani, ha kő van a szívemen. Sajnos, túl sokáig szoktam ezek felett keseregni! Bárcsak mindig gyorsan végiggondolnám olyankor, hogy honnan jöttem, ki és hogyan vette le a terheimet akkor, és ki és hogyan tudná ezt megtenni abban a nehéz pillanatban is, ha kérem!
Az alábbiakban megismerheti az olvasó, hogy milyen külső és belülről fakadó nehézségekkel küzdöttem és küzdök ma is akár, s mi az, amit nem bírnék hordozni, de nem is kell, hogy ezt tegyem.

Isten bírósága

15 év után fény derült sötét és titkos tetteire, majd halálra ítélték a bíróságon Dunaveczki Leonát! Kit? Micsoda? Hol élünk? Nálunk már nincs halálbüntetés! Egyébként is mit tudott olyan dolgot elkövetni ez a fiatal lány? Hiszen semmi súlyos kivetnivaló nem látszik az életében. Persze, mindenki ember, nyilván vannak hibái, de halálbüntetés?! Azért ez mégiscsak túlzás!

Hol a „jó” Isten?

Amikor Jézus a földön járt, gyilkosnak nevezte azt is, aki haraggal gondol a másikra. Ki az, aki még soha nem haragudott senkire? Paráznának nevezte azt is, aki csak megkívánt valaki mást. Ki ne ismerné azt a mondást, hogy „attól még, hogy már választottunk, megnézhetjük az étlapot!” A Biblia minden bűnre azt mondja: halált érdemel a tettes! Képes az ember megugrani az Isten által felállított lécet? Ha nem, akkor mit gondoljunk arról az Istenről, aki olyan dolgot kér, amit meg sem tudunk valósítani? Hol van itt a szeretet?!

Vesztettem 1.

Szürkehályoggal születtem. Mivel még alig néhány hónaposan megműtöttek, egy darabig láttam annyit, hogy tudtam olvasni a normál méretű betűket, önállóan közlekedtem és nagyon szerettem rajzolni. A színekben tudtam a legjobban gyönyörködni, ezért szerettem kislánykoromban szedni a mezei virágokat is például, vagy megcsodálni, hogy nagymamám hogyan gondozza a kertet. Sokat nyaraltam a Balatonnál, a naplementét a mai napig látom magam előtt. 13 éves koromban egy jutalomüdülésen vehettem részt Mallorca szigetén. Nagy valószínűséggel ott történt, hogy a nehéz bőrönd cipelése következtében levált a retinám.
Először nem értettem, hogy miért látok rosszabul, ha sötétedik. Volt olyan, hogy segítséget kellett kérnem már ott, hogy az esti sétánál ne botoljak meg, ez azelőtt nem volt jellemző. Amikor pár hét múlva az apró betűket már nem láttam elolvasni, azonnal megvizsgáltak és befektettek a kórházba. Kétszer operáltak meg, ami arra volt elég, hogy ne hirtelen veszítsem el a látásomat, hanem lassuljon a folyamat. Azt mondták, hogy vagy egy év, vagy ötven év, és teljesen meg fogok vakulni. Ennek már 23 éve, s valóban, szép lassan azóta is folyamatosan romlik a látásom. Ma még a napsütést és az erős lámpafényt érzékelem, és ez nagyon jó hatással tud lenni a hangulatomra.

Hálás vagyok a színekért, a látással töltött évekért, a napsütésért, azért, hogy a vakságon keresztül nagyon sokat tanulhatok a bizalomról, vezetésről, és arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok képes meglátni az élet értelmét, csodáit, valaki szeretetét, saját helyzetemet.

Vesztettem 2.

8 éves voltam, amikor édesanyám meghalt szénmonoxid mérgezésben. 32 éves volt. Titkárnőként dolgozott, s emlékszem, hogy legépelte nekem az elipszilonos szavakat, hogy könnyen meg tudjam tanulni. Hétvégén mindig odaült mellém és nézte, hogyan formálom a betűket. Szerettem, amikor vasalt, annak olyan jó illata volt. Amikor kórházban voltam a szemem miatt, csak vasárnapi és szerdai napokon volt látogatás abban az időben, de neki valahogy sikerült megoldani, hogy máskor is meglátogasson. Mindig szoknyát hordott, télen is, festette a körmeit, emlékszem még a színére is, meg a hajára, az arcára, sőt arra a dezodorra is, amit használt. Minden héten vitt zeneóvodába, s amikor egyszer egy piros csillagot hoztam haza, áradozott mindenkinek, hogy egyszer majd biztos énekes leszek! Én voltam a szeme fénye.

Vesztettem 3.

A nagymamám nevelt tovább az ő halála után, aki nagyon sokat segített abban, hogy feldolgozzam édesanyám hiányát. Erős hite volt, mindig mondta, hogy imádkozzunk. Volt egy mondata, amit – így szoktam fogalmazni – olyan sokszor elmondott, hogy a végén elhittem: „Sose zúgolódjál fiam, mert az Isten jó!” Sajnos, őt is elvesztettem, amikor 14 éves voltam. Azt írta az emlékkönyvembe: „Szeresd az Istent, s boldog lesz az életed!” Amikor nagymamámra és édesanyámra gondolok, hála tölt el az együtt töltött évekért. A gondoskodásukért, a gondolataikért, a tetteikért, és örülök, hogy ezek megmaradtak bennem annyira, hogy tovább tudom adni a gyerekeimnek!

Szeretek, hogy szeressenek

A nagymamám halála után az motiválta a tetteimet, hogy szeressenek. Hogy kapjak. Azért próbáltam mindenkinek megfelelni, amennyire csak lehetett, hogy ezt a szeretetéhségemet valahogy csillapítsam, s úgy éreztem, hogy semmi nem elég. Mindig többre és többre volt szükségem. Elvesztettem azokat, akiket a legjobban szerettem, elvesztettem a látásom, s ekkor vált igazán fontossá számomra, hogy választ keressek erre az ürességre. Hálás vagyok ezekért a fájdalmakért, mert az élet lényeges kérdéseihez vezettek el engem!

Ami nekem lényeges kérdés volt

Létezik olyan valaki, akit ha megszeretek, nem kell elveszítenem soha? Aki mindig elérhető és úgy szeret, ahogy vagyok? Akinek nem kell megfelelnem? Aki segít nekem, hogy őszintén tudjak szeretni, ne csak azért, hogy viszont szeressenek? Létezik egyáltalán önzetlenség a világon? Ezt például nem tudtam soha elképzelni. Adok-kapok rendszerben tudtam csak gondolkodni, hiszen csak a feltételes szeretet törvényét ismertem, s nem is láttam kiutat ebből. Pedig nagyon vágytam rá, hogy a tetteimet ne a viszonzás reménye hajtsa! Hogy tudjak úgy szeretni, hogy ne várjak cserébe semmit. Hogy tudjak úgy adni bármit is, hogy ne azt nézzem, ebből mi lesz a hasznom később. Hogy merjem vállalni a hibáimat és ne tagadjam le, vagy ne hárítsam át másokra. Hogy őszintén beszélhessek és cselekedhessem, ne a szeretetéhség diktáljon és vezessen. Úgy vágytam arra, hogy egyszer azt érezzem, békességem van, mindenem megvan, mert valaki annyira erősen szeret, hogy az elég, és úgy, ahogy vagyok, ismerve minden titkos húzásomat is!Mivel erre nem láttam esélyt, beletörődtem, hogy nincs kiút; az életem lényege, hogy megszerettessem magam másokkal, hogy aztán viszonzást nyerjek és ne fájjon annyira, hogy az édesanyám és a nagymamám már nem élnek.

Szomjoltás

Ilyen lelki körülmények között hallottam 15 éves koromban a Bibliából egy asszonyról, aki a kúthoz ment vízért és találkozott Jézussal. Ő azt mondta neki, hogy olyan vizet ad, amitől sohasem fog megszomjazni. „Igen!” – kiáltottam fel magamban – „Nekem is erre van szükségem!” – mert annyit sejtettem, hogy itt a lelki szomjúságról beszélnek. S ahogy ez a sóhaj megszületett bennem, úgy éreztem, hogy megtaláltam a választ a magányomra! Azt hirdették, hogy Jézus ma is él, közöttünk van, bármikor megszólíthatjuk, s annyira szeret, hogy meghalt a mi bűneinkért, az összesért.
Van valaki, aki ismer, és mégis szeret! Mert azt addig is sejtettem, hogy bár mások nem látnak belőlem szinte semmit, Ő mindent lát. És mégis szeret! És mégis szeret!!! Ennek bizonyítéka, hogy hagyta magát megölni, amikor a Földön járt. Mindig ez a bizonyíték lebeg a szemem előtt, ha elkezdek kételkedni a körülmények miatt. Ha csak ez az egy dolog lenne az életemben, ami pozitív, már akkor is teljes lenne, de Isten megajándékozott az évek során olyan emberekkel, akik ha kellett, anyám helyet anyáim voltak, sok testvért kaptam, akiknek a hite és szeretete erősített és erősít, van férjem és vannak gyerekeim, s közben Isten családjához tartozom!

Honnan van erőm, hogy vakon is aktív életet éljek?

Sokan kérdezik, hogyan tudok vak emberként annyi mindennel foglalkozni.
Három gyermekünk van, blogot írok, énekelek a Para-ra Gospel Kórusban, és tanulok. Istentől kérem az erőt, aminek segítségével ezekre képes vagyok. Az Ő erejét használom a mindennapokhoz, mert azt tapasztaltam, hogy az enyém nem elég ahhoz az élethez, amire vágyom. Márpedig én mozgalmas és színes életre vágyom, amiben őszintén szerethetek!

Hogyan dolgoztam fel, hogy nem látok?

Erre a válaszra is mindig sokan kíváncsiak.
A legnagyobb értéknek azt tartom, hogy a mindenható Isten úgy szeret, ahogy vagyok, s ahhoz, hogy lássam a Tőle kapott élet szépségét, csodáit, a nyitott szívemre van szükség csupán. Ha egyszer mégis valamilyen csoda folytán látnék, az már csak hab lenne a tortán. A boldogságom nem ettől függ! Van egy dal, aminek a szövegében egy mondat sokat adott: „Csak nézlek, csodállak, szebb vagy, mit szem láthat”. Amíg el tudtam idáig jutni, hogy így gondolkodjam erről, az egy hosszú folyamat eredménye.

Sok erőt szabadít fel, amikor nem cipelek felesleges terheket

Teher az, amikor megbántok valakit, amikor irigy vagyok valakire, amikor aggodalmaskodom, amikor nincs bennem kitartás, amikor nincs bennem szeretet. Ezek nagyon tudnak nyomasztani. Ha nem szabadítana meg tőlük valaki, előbb-utóbb biztosan összeroppannék a bűntudat súlya alatt! De mindig felszabadít az a tény, amelyről mélyen meg vagyok győződve: Jézus halála elég fizetség az én Isten elleni múltbéli, jelenlegi és a jövőbeni lázadásaimért, szeretet nélküli önzéseimért.

Horváthné Dunaveczki Leona: felmentve!!!

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments