Hajmeresztő történet

Bejegyzés adatai

Nekem most derékig érő hajam van. Sokan kérdezik, hogy mióta növesztem és az évek száma mellé mindig egy történetet is elmesélek, mert bizony ennek jelentőssége van számomra. Egy új élethelyzet kezdetét jelzi. Jó, de mi lehet ebben olyan érdekes?

 

Nekünk sérülteknek az önállóságért talán jobban meg kell küzdeni. Hogyan jutottam el a „Nem növesztheted meg a hajad” helyzetből odáig, hogy saját családom lett? Egyébként kamasz korában általában az embernek ilyesmit nem szoktak megtiltani. S hogy miért ne növesszem meg a hajam? Nem tudom megfésülni. Tényleg? Ki tudja, sosem derült ki, hiszen nem is volt hosszú a hajam 20 éves koromig. Csak óvodásan, de akkor még természetes volt, hiszen akadt, aki megfésüljön. Korábban már írtam, hogy amikor valaki elveszíti a látását, részt vehet egy tanfolyamon, elemi rehabilitációnak hívják, ahol megtanítanak az önálló élet dolgaira. A legtöbb, amit kaptam ott, hogy megtanultam dönteni is. Meg kellett hogy hozzak egy akkora súlyú elhatározást, ami az egész jelenlegi állapotomra kihatott. Nem tudom, hogy kinek és mikor voltak sorsdöntő lépései az életben. Egy biztos, hogy akkor nekem úgy kellett küzdenem belül, hogy a jó döntést meg tudjam hozni, hogy az életem jövője mult azon. Ilyenkor egyáltalán nem mindegy, hogy mi alapján mondunk bármit is és kinek hiszünk. Nekem iszonyúan nehéz volt, több hónapig vívódtam, mert a szeretteimnek nemet kellett mondanom. A hozzám legközelebb álló embereknek azért, mert egy hang belül azt súgta nekem, hogy „te már most felelős vagy a leendő családodért”. Ez a gondolat volt az, amit hallottam tanácsként és erre belül is visszhangzott a lelkem. Itt billent át a mérleg nyelve. Tulajdonképpen a tét nem kisebb volt, mint hogy hazamenjek a tanfolyam után és ki tudja mi lesz velem a négy fal között, vagy maradjak fent Pesten a családom nélkül, egyedül és kezdjem el az önálló életet, felvételizzek az egyetemre, közlekedjek egyedül, lássam el magam egyedül. Az önálló élet mellett döntöttem, de ennek nagy ára volt. Iszonyú fájdalmat okoztam az otthoniaknak, pedig én csak egyszerűen a saját életemet és jövőmet akartam úgy élni, ahogyan azt én el tudtam képzelni.

 

 Nagyon fájdalmas volt kimondanom azt a kis szót, de az életem egy teljesen új pályát ír azóta. Ha ezt akkor nem így teszem, nem tudom, hogy most mi lenne velem. Hiszen a környezetem nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy bármilyen szép jöbő is állhat előttem. Meg is értem. Ha az akkori önmagamra nézek, akkor lehet, hogy én sem láttam volna semmi bíztatót. Én viszont annyira hittem, hogy megtanulható egy csomó dolog. Anyukámtól, akit korán elvesztettem, sok bátorítást őriztem meg és a mai napig visszacsengenek a szavai. Hihetetlen, hogy ezek mennyire élnek bennem.

 

A Vendég a háznál című műsorban egyszer készítettek egy riportot az akadálymentes anyaság témakörében. Ez arról szólt, hogy Dr. Kálmán Zsófia, a De juRe Alapítvány kuratóriumi elnöke írt egy tanulmányt, melyben interjúzási technikával kutatta a kisgyermekes sérült anyák helyzetét. Szülési körülményeiket, a család viszonyát ehhez és maguknak a sérülteknek a viszonyát a babaváráshoz, gyermekneveléshez. Ez egy egyedülálló munka az országban egyébként. Ezzel senki nem foglalkozott még. Miért? Ahogyan Zsófia is említette az akkori riportban, az az általános szemlélet, hogy a sérült nők, emberek, örüljenek, hogy élnek, nem hogy még arról gondolkodjanak, hogy gyereket szeretnének. Miért is akarnának? Nem elég az, hogy el vannak látva, segítik őket, még családot is szeretnének? Ekkor gondolkodtam el én is, hogy ez most mennyire van vajon így. Egy biztos, sok aggódó szülővel találkoztam és olyan fiatalokkal is, akik ugyanilyen féltésről számoltak be az otthoni környezetüktől. Érthető? Igen, addig igen, amíg szülők vagyunk és féltjük gyermekeinket, mint azt általában szokás. Mi kell a gyermekvállaláshoz? Jó anyagi körülmények? Egészség? Pedagógiai érzék? Rövid haj? Nem, rövid hajjal nem lehet gyereket vállalni, úgyhogy el is kezdtem növeszteni 14 évvel ezelőtt. Egy-két alkalommal volt a végéből egy kicsit vágva, de az elenyésző. Bár akkor, amikor elhatároztam, hogy hosszú hajam lesz, nem a családalapítás járt a fejemben, hanem az, hogy emlékezzek, amíg élek erre a nehéz döntésre és sose felejtsem el, hogy milyen az, amikor a saját életünk felől kell komolyan dönteni, sose felejtsem el, hogy az én jövőm, nem csak rólam szól.