Szeretet, teszt

Ki az, aki sokat küzdött már azzal, hogy megszűnjön a testvérek közötti adom-nem adom konfliktus. Olyan rossz látni, amikor nem tudnak megegyezni a 2 és az 5 éves testvérek egymással például nálunk. Mindkető gyereknek mindig ugyanaz a játék kell. Na jó, nem mindig, de ha egyszer is előfordul, már az is sok, ha emiatt sírás van. Mi nem szoktunk két egyformát venni, de biztosan hallottak már sokan ilyen történetet, hogy valaki így próbálja ezt a dolgot megoldani. Egy ösztönös cselekedetemre lettem figyelmes, ami segíthet azoknak, akik esetleg már úgy érzik, hogy minden eszközt bevetettek idáig, mégsem tudják megbékíteni sokszor a játékon veszekedő csemetéket. A mosoly hangjáról is szó lesz.

 

Van egy játék pénztárgép, amin persze megint összevesztek a lányok. Visítás, huzakodás. Már másoktól hallottam olyat, hogy nem jó, ha mindig a kkisebb testvérnek engedünk, aztán olyanokkal is találkoztam már, akik pont ezt javasolták. A középső gyereknek a legnehezebb amúgyis állítólag. Se nem nagy, se nem kicsi. Az a baj, hogy amikor civakodnak, akkor igazából azt kell eldönteni, hogy melyikük sírását hallgassuk tovább. Legalábbis azt hittem sokáig. A nemrég történt eset pedig újra emlékeztetett arra, hogy nem kell, hogy a két rossz közül válasszak. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy most a nagyobbik lánynál kell hagynom a játékot. Jó, de mit csináljak a kicsivel? Aztán a lehető legegyszerűbb dolgot tettem. Ölembe és csikizés. Egyből elszállt a játék utáni sóvárgása. Ez még semmi. Egy perc sem telt bele, a nagyobbik lány közölte, hogy most már neki nem kell a játék, játszhat vele a kis testvére. Úgy látszik, neki nem is a játék kellett, csak tudni akarta, hogy az ő kívánsága is fontos-e nekem, hogy szeretem-e. Ezt onnan is gondolom, hogy az ölemben lévő kicsit nem akarta kitúrni, őszintének láttam, hogy oda szánta a pénztárgépet. Mikor a pici elkezdett azzal játszani, ő is ment tovább valami máshoz, de akár hozzám is jöhetett volna, akkor mégsem ez volt. Ezek a történések mindig arra ösztönöznek, hogy egyre tudatosabb legyek abban, hogy szeretetemet kifejezzem a gyerekeim felé az ő nyelvükön, ahogy azt ők értik és nyugtázni tudják. Nagyon érdekes, hogy mindhárom apróságnál másképp van igény arra, hogy kifejezzem az érzéseimet feléjük.

 

Nemrég hallottam a rádióban egy riportban, hogy Japánban egyáltalán nincs benne a kutúrában, hogy a szülők testkontaktussal is kifejezzék szeretetüket a gyerekeik felé. Egy magyar színész nyilatkozott, hogy amikor próbára ment egy helyi színházba, akkor az a pár gyerek, akik szintén szereplők voltak, szinte tapadtak rá és várták őt mindig, mert ő bizony kifejezte a szeretetét ilyen módon is a gyerekek felé. Érdekesnek találta, hogy a gyerekek, járjon az ember bárhol a világon, ugyanazok. Nálunk itthon, mivel én nem látok, ezért gyakrabban kapnak a mieink simogatást, puszit és egyéb fizikai jelzéseket, mert ez nekem olyan, mint amikor valaki a szemével ránéz a saját gyermekére és gyönyörködik benne. Én az ő szuszogásukból, illatukból, viszonzó bújásaikból látom, hogy mosolyognak rám. Egyébként a levegővétel hangja teljesen más, amikor mosolyra van nyitva egy gyerek szája. Figyelje csak meg a kedves olvasó! Ha nincs kisgyermek a közelében, akkor bárki hangszínét is megfigyelheti, hogy teljesen más, ha valaki mosolyogva beszél ugye?

 

Egyébként a héten csütörtöktől vasárnapig egy olyan programon veszek majd részt, ahol több család társaságában hallgathatok előadásokat az érzelmi intelligenciával kapcsolatosan. Pécsi Ritát hívtuk meg, hogy válaszoljon kérdéseinkre. Mi lehet például az oka annak, ha valamit százszor elmondtunk már a gyereknek, mégsem csinálja. Nekünk szülőknek is van hová fejlődni, ami a viselkedést illeti? Hol a helye a gyerek akaratának? Ha nem szavakkal, akkor hogyan fejleszthetünk olyan készségeket, mint például az örülni tudás?