Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek

A NEVER GIVE UP Gospel kórusba való jelentkezés küzdelmeiről
 (vasárnap: a keresztény hitélet kihívásai – tematikus nap)

 

Feladjam, vagy ne adjam fel? Ezt a kérdést már egyszer feszegettem annak a felhívásnak a kapcsán, amit akkor közzé is tettem itt a blogban. Egy kórus megalakulásáról szólt a hír és arról, hogy sérült emberek jelentkezését várják. Azóta eltelt egy pár nap és megmondom őszintén, én sem azonnal jelentkeztem a felhívásra. Voltak dilemmáim, amit itt szeretnék most megosztani, de végül aztán mégis jelentkeztem.

 

Miért ne?

 

„FELHÍVÁS MAGYARORSZÁG ELSŐ FOGYATÉKOS EMBEREKBŐL ÁLLÓ GOSPEL KÓRUSÁNAK, A NEVER GIVE UP GOSPEL KÓRUSNAK A VÁLOGATÁSÁRA”

 

Micsoda? Miért kell már megint egy kupacba tenni minket? Nem lesz sokkoló látvány a közönségnek ennyi sérült ember látványa egyszerre? Éppen arról tanulok, hogy mindent közösen csináljunk ép embertársainkkal, tehát én a „keveredés” híve vagyok, hogyan vállalhatnék ilyen elvi okok miatt fel egy ilyen kórusba való jelentkezést? Sok olyan tapasztalatom van, hogyha egy nagyobb közösségbe ha csak egy ember van, aki valamilyen fogyatékos, már az is elég a szavak nélküli szemléletformáláshoz. Ha az arány elér egy bizonyos százalékot, sokan szorongani kezdenek és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ezért például, amikor van valamilyen vak embereknek szervezett találkozó, vannak olyan családtagok, akik azért nem mennek el kísérőnek, mert úgy érzik, hogy mindenkinek segíteni szeretnének, de nincs kapacitásuk, de ezt a „kényszert” érzik és a nyomást is és ezért inkább otthon maradnak. Kevés ember az, aki könnyen feldolgozza a látványt, mert nem vagyunk hozzászokva. S egyáltalán, akkor most miért nem lehet az, hogy közösen valamelyik másik kórussal, hogy ne legyünk „elszeparálva”? Higgye el a kedves olvasó, hogy van olyan réteg, akinek ez elvi kérdés. Egy szó mint száz, jöttek a fejemben az elvek, melyek kiabáltak. Közben haladt az idő és én egyre több helyről kaptam a felhívást. Egy kedves barátnőm telefonált is, hogy látta a tv-ben a lehetőségről szóló riportot, rám gondolt.

 

Miért igen?

 

Eljött a pillanat, amikor elkezdtem komolyabban gondolkodni efelől. Hiszen az, hogy miért nem, azt olyan könnyű kijelenteni. Miért csinálják az emberek mégis ezt? Mi a célja az egésznek? Miért érzik többen is az ismerőseim, barátaim közül, hogy nekem mennem kellene? Mi az oka? Hiszen ha valahol ott a helyem, akkor én nem szeretnék lemaradni róla. Ha Isten hívna, akkor mennék. De vajon hív? Lesz erre erőm és energiám a sok feladat között? Férjemet megkérdeztem és ő azt mondta, hogy menjek, jelentkezzek, de voltak kétségei, hogy mennyire fogom bírni. Valószínű, hogy az én kétségeimet tükrözte vissza. Ó, a kutya fáját, hogy még ő sem tudja a választ, akkor most mit csináljak? Aztán egy halk kérdés megszólalt bennem:

 

–         Ha neked ott nincs helyed, akkor hol van?

 

Mit gondol a kedves olvasó? Találtam erre választ? Egy nagy csend és üresség volt erre a reakcióm ott legbelül. Már régóta keresem Isten szándékát, hogy mire használjam a hangomat. Valahogy mindig találtam lehetőségeket, ahol tudtam kamatoztatni az énektudásomat és közben mindig sokat fejlődtem is. Ha ezek a lehetőségek nem lettek volna, akkor elhanyagoltam volna az egészet. Hiszen magamért nem szoktam gyakorolni, de amikor a fiatalok várták, hogy segítsek nekik, akkor először nekem kellett begyakorolni egy bizonyos technikát, hogy megmutathassam. A mai napig hálás vagyok a Talent Tehetségkutató Énekstúdió külsővezetőjének, Györkey Lászlónak és egy régi énektanárnőmnek, Matkócsik Éva operaénekesnőnek, akitől az alapokat megtanulhattam. Ezekhez nyúlok vissza a mai napig, ha elakadok és a szegedi Talentes énektanárhoz is fordulhatok, ha úgy hozza az élet. Egy a lényeg, az utolsó pillanatban elküldtem a jelentkezésemet és Istenre bíztam a dolgot. Eldobtam az elveket és kinyitottam a szívemet és kíváncsian vártam, hogy mi lesz ebből. A meghallgatás élményeiről a következő bejegyzésben olvashat.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments