Finomságok

A Bolyki Balázzsal történő próbák élményei
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

A szombati koncertről nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett Balázs felé, melyeket nekünk is tolmácsolt a próba elején. Természetesen ezek olyan bátorító szavak voltak, amire nem nehéz azt mondani, hogy ízlett. De vajon hogy állunk hozzá ahoz a kijelentéshez, hogy bár a közönségnek tetszett, amit csináltunk, ennél mi sokkal többre vagyunk, leszünk képesek? Én ezeknek a mondatoknak is örültem, amik erről szóltak. Engem a kihívások tudnak lekötni, éltetni, motiválni. Egyébként sem voltam megelégedve magammal annyira, mint talán a közönség lehetett a visszajelzések alapján, mert az ember érzi belül, ha nem tudta azt nyújtani száz százalékban, amire jelen pillanatban képes lehetne. De legalább érzem, hogy szükséges a gyakorlás, a rutinszerzés, főleg a hangosítás körülményeihez történő igazodásban. Ne ijedjek meg, ha hangosan hallom vissza magam, és ne legyek ettől bátortalan. Ezt kell megszokni. Mindenkinek mások a tapasztalatai, amiket idáig szerzett a mikrofonhasználattal kapcsolatosan. Úgyhogy most is, a múlt próbán is kapott pár ember mikrofont a kezébe, hogy abba énekeljen.

 

Finom mozdulatok

 

Három látássérült tagot középre állított Balázs. Először az volt a feladat, hogy a dal éneklése közben próbálják a mozdulataikkal kommunikálni az érzéseiket úgy, mintha karmesterek lennének. Aztán azt kérte tőlük, hogy ugyanezt csinálják úgy, hogy amikor például a lelkünkről van szó a dalban, akkor a szívük felé mutassanak, ha pecsétről, akkor egy kézmozdulattal fejezzék ki annak lényegi mozzanatát. S a feladatok továbbfinomítása érdekében azután az volt a kérése Balázsnak, hogy figyeljenek oda minden porcikájukra. Mi mindent lehet hajlítani. Régi játékokról mesélt, azzal szemléltette, hogy mire is gondol. Voltak olyan babák, amik műanyagból voltak, de se kezüket, se lábukat nem lehetett mozgatni. Majd azután megjelentek azok, amiknek lehetett ugyan mozgatni a végtagjaikat, de pl. csak a két lábukat egyszerre, és még mindig nem lehetett mást. Később már olyanok jelentek meg, ahol a térd, a csukló a könyök is mozgatható volt, sőt a két kar külön-külön is, egymástól függetlenül. Mikor odafigyeltek a dalnál a finom mozdulatokra ők hárman, akkor még mindig volt hátra egy kérése Balázsnak. Apró, ám de erőteljes mozdulatokat kért. Itt is a szándékosság gondolata volt hangsúlyos. Legyen célja a mozdulatnak. Eléjük állt, és vállát kicsit megmozdítva megmutatta nekik, hogy milyen az, amikor ebben a finom mozdulatban erő van. Természetesen nem csak ennek a három embernek kellett ezekre a dolgokra odafigyelni az éneklés közben, hanem mindannyiunknak. Ennek meglett a hatása. Hallható volt, ahogy Balázs fogalmazta:

„Az aranyrögből karikagyűrű lett”

 

Finom érzések

 

Számomra az volt meglepő, hogy attól, hogy odafigyeltem a finom mozdulatokra, valahogy lecsendesedett a lelkem, valahogy ellazultam ettől, nem tudom, ilyet még ennyire sosem tapasztaltam. Úgyhogy megint az történt, hogy amikor utoljára énekeltük azt a dalt, amin keresztül ezt gyakoroltuk, felszabadultak bennem az érzések, melyek aztán szó szerint is kicsordultak megint az arcomra. Már nem menekültem ki, viszont még azért igyekeztem mederbe terelni a könnyeimet… Jó, lehet azt mondani, hogy egy szép lassú, megható daltól ki ne tudna meghatódni? Úgyhogy most hadd jöjjek egy másik esettel, ami szintén a tegnapi próbán történt. Egy apszolút ütős, gyors, pörgős dal közben is majdnem hangos sírásban törtem ki. Annyira sikerült felszabadulnom, hogy belül nevettem, bár lehet, hogy kivülről is egy kicsit lehetett hallani, és közben, amikor valaki már annyira nevet, hogy már szinte sír, nos ilyen élményem volt. Azt sajnálom, hogy azért még ezt is kontrol alá igyekeztem tartani. Tudom, hogy nem kellene, de még félek elereszteni a hajamJ. Lehet, hogy túl hosszúJ.

 

Ismétlés lendületből

 

Gyakran beszél arról nekünk Balázs, hogy a lendület erejével énekeljünk. Tegnap is erről tanított. A súlyemelők példáját hozta fel erre, hogy ők is hogyan emelik fel a többszáz kilot. Mindig sokat mulatunk azon, ahogyan szemlélteti saját hangjával azt, hogy milyen az, amikor valaki befeszít, és úgy énekel. Többen is megállapítottuk hazafelé menet, hogy erről sokszor megfelejtkezünk, aztán meg csodálkozunk, hogy ki vannak akadva a hangszálaink.

 

Egyéni foglalkozás

 

Tegnap Kováts Timit hívta ki Balázs, hogy énekeljen valamit előttünk. Róla azt kell tudni, hogy igen erősen hallássérült. Ez talán nem a legpontosabb szakmai kifejezés, de ha most azt írnám le, hogy hány decibel az, amit ő meghall, lehet, hogy azzal sem tudnék több információt adni. A Hozsannában szokott egy versszakot énekelni szólistaként. Vele is azt gyakoroltatta Balázs, amit már több kórustaggal is, akiket eddig előre hívott. Kiválasztott embereket, akikre Timinek néznie kellett, illetve rámutatnia, miközben énekel. Ettől valóban másabb lett a hangja, ahogy ezt már a többieknél is megszokhattuk. Akkor is bátrabb volt, ha Balázs hangját is hallhatta maga mellett. Még sosem beszélgettem Timivel arról, hogy ő hogyan szokott dalt tanulni, mi az, ami a legnagyobb kihívás számára, ha egyáltalán van nehézsége. Hiszen az sem biztos. Ahogyan a látó embereknek vannak előképzetei a vak emberekről, ugyanez a dolog nyilván tetten érhető nálam is, amikor halló emberként gondolok magamra, és a hallássérült társaim helyzetéről gondolkodom. Minden esetben a beszélgetés a legegyszerűbb út, ha tényleg azt szeretném megtudni, ami a valóság.

 

„A vak emberek természetesen muzikálisak”

 

Az biztos, hogy a látássérült emberekről az a pozitív előítélet él a társadalomban, hogy jó a hallásuk. Úgyhogy éppen ezért néha úgy érzem, hogy bármennyit is fogok dolgozni az éneklésemen, azt fogják hinni, hogy természetes, hogy nekem valami jól sikerül, hiszen vak vagyok. Nem fogják értékelni sohasem a teljesítményemet, ahogyan az jól esne.

 

Saját hülyeségem legyőzése

 

Amikor ezt gondolom, igyekszem leállítani magam, és azt mondom magamnak, hogy nem számít, ki mit gondol, a lényeg az, hogy a közönség szívéhez jusson el a dal, és ami mögötte van. Isten látja lelkem, hogy emögött mi van, és úgy döntök, hogy nem foglalkozom azzal, ha valakit ez egyáltalán nem érdekel, vagy valaki ezt nem akarja elhinni. Én nagyon hálás vagyok Balázsnak azért a belénk fektetett munkáért, aminek köszönhetem, hogy magamhoz képest nagyon sokat haladtam előre. Én látom, hallom, érzem, és ez annak a szemléletnek köszönhető, hogy ez egy munka eredménye. Az eredményesség lényegét abban lehet megfogni, ha valaki a megfelelő dolgot, a megfelelő módon, a megfelelő mennyiségben csinálja. Ezt máshol hallottam, de akár Balázs is mondhatta volna. Ugyanakkor azt sem szeretném elfelejteni, hogy a teremtő Isten nélkül, aki képessé tesz bármire, nem tudnék semmit teljesíteni. Szeretnék megmaradni az alázatban. És egyébként is. Miért akarom azt, hogy a teljesítményem alapján értékeljen bárki is? Mert ez az én egyik gyengeségem… Amikor egyenesbe vagyok lelkileg, akkor tudom, hogy úgy vagyok értékes, és elfogadott, ahogy vagyok. S ebből a biztonságból tud kifelé is áramolni minden. Amikor énekelek, ezt az állapotomat szeretem megélni, és közvetíteni a közönség felé. Amikor tanulom, és gyakorlom a dalokat, akkor közben nagyon élvezem, amit csinálok, és örömmel tölt el, hogy fejlődöm, és érdekes, akkor sosem gondolok arra, hogy ezt most ki fogja értékelni, mert én nekem jó ez, amit és ahogyan csinálom. Úgyhogy jobb, ha ezt tartom szem előtt, és nem fárasztom magam buta gondolatokkal.

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments