Miért bújkálunk vajon?

Ma beküldtek nekem egy érdekes cikket külső. Ez arról szól, hogy pár nagy cég hogyan viselkedett, amikor egy lány a vakvezető kutyájával be akart menni az üzletbe. Kétféle hozzáállásról is olvashatunk. Mindenkinek ajánlanám, mert nagyon tanulságos a történet. Vajon miért gondolja úgy egy cég, hogy egyszerűbb nem felvállalni a felelősséget, hanem magyarázkodni üdvösebb? Én sosem csinálok ilyet? Mi lehet az oka és ebből van egyáltalán kiút?

 

Első gyerekkori élményem az ebben a témában, hogy kikölcsönöztem a könyvtárból egy könyvet. Aztán az valahogy elszakadt és nagyon elkezdtem félni. Ismertem a könyvtáros nénit, szigorú volt, féltem a haragjától, hogy majd kiabálni fog. El is kezdtem a fejemben kitalálni a megoldást. A lényeg, hogy ne én legyek a hibás, mert akkor az fájni fog. Ám, ahogy erre visszaemlékszem, a másik megoldás sem volt jó ötlet. Csak zakatolt a fejemben, hogy nem én voltam, nem én voltam, a végén már magam is elhittem, hogy nem tehetek róla. Mi lett volna, ha tudhatom, hogy a könyvtáras néni megértő és kedves és sose bántana engem szavaival?

 

A következő történet arról szól, hogy nem tudtam időben lehozni az őszi ruhákat a gyerekeknek a galériáról. Nagyon hirtelen köszöntött be a következő évszak és az első nap az ovibamenet reggel fújt a szél. Rövid az út az óvodáig, de kicsit fáztak a gyerekek. Nagyon megrázott az eset. Micsoda anya az ilyen, aki még arra se képes, hogy odafigyeljen, hogy minden időben meglegyen?! Aztán eszembe jutott Isten végtelen irgalma és kegyelme, ugyanakkor igazságszeretete. Átéltem annak felelősségét, hogy igen, erről a helyzetről én tehetek. Nem a vakságom miatti lassúságom, nem a sok egyéb elfoglaltság, nem egyéb körülmény, hanem én. Hihetetlen, de ez a felelősségvállalás felszabadító volt számomra. Isten megerősített abban, hogy szeret, nincs semmi baj és ha kérek tőle és másoktól segítséget, akkor a problémát nagyon hamar meg lehet oldani. El kellett vetnem a büszkeségemet, hogy majd én egyedül kiválogatom azt a halom ruhát, ami őszre kell és kicserélem a nyáriakkal. Nem kell bebizonyítanom senkinek sem, hogy milyen ügyes vagyok, mert az sokáig tart és már nem volt idő. Azonnal kellett a megoldás, tehát segítséget kellett kérnem. Tudtam, hogy Isten kezébe nincs ostor és ez az elfogadó szeretet adott erőt túllépni a saját önsajnálatomon, hogy milyen rossz anya vagyok én. Oké, ez most nem jött jól ki, de tovább lehet lépni, minél hamarabb, annál jobb. Van segítség, csak szólni kell és nem kell mindent egyedül hordozni. Azért vagyunk egymásnak. Mi történt volna, ha elkezdem mentegetni magam ebben a helyzetben Isten előtt?

 

Jaj, olyan hirtelen jött ez a hideg idő. Senki sem képes ilyen gyorsan cselekedni, még akkor sem, ha lát, hiszen szó szerint egyik napról a másikra hült le a levegő. A meteorológusok is csak későbbre ígérték a hideget. Nem tehetek róla. Közben azt éreztem volna, tudom, mert más helyzetben is így szokott lenni, hogy belül valami mégis szorít. Valami békétlenség érzése, valami csúsztatás, valami őszintétlenség, aminek a hatására nemhogy elkezdeném megoldani a problémát, hanem inkább tovább görgetném magam előtt. Isten elé már nem is akarnék járulni, mert hát igazából nem is tehetek semmiről, akkor miért is fordulnék hozzá. Kicsit távolodnánk és ha rajtam múlna, egy ilyen kicsi esetből a végén egy nagy hógörgeteg lenne és lavinaként sodorna el valami, valahová, ahol nem jó lenni.

 

Mi a kivitelezhetőbb? Állandóan tökéletesnek látszani, vagy felvállalni tökéletlen mivoltunkat és késznek lenni a helyes irányba való igazodásra? Miért gondolja egy cég, hogy az rontana a hitelén, ha hárítja a felelősséget? Mitől, vagy kitől fél? Ezek a kérdések jutottak eszembe, amikor a cikk végén elolvastam azt a reakciót, ami erre az írásra indított. Ha beismerték volna felelősségüket és még egy kedves gesztust is gyakoroltak volna a vakvezető kutyás hölgy felé, vajon a cikk után mit éreztek volna az emberek? Megmondom, megbecsülést. Mint amikor nekünk a laptop felmondta a szolgálatot és nagyon elnézést kértek, annyira, hogy nem csak azt javították meg, ami nem volt jó, hanem ha már ott van a gép, az aksit is kicserélték. Örömmel töltöttük ki az elégedettségünkről szóló kérdőívet. Nem az járt afejünkben, hogy milyen selejt a cikk, ami három nap után felmondta a szolgálatot, hanem arra, hogy milyen korrektek és nagyvonalúak. Pedig csak annyit tettek, hogyfelvállalták azt, ami az ő termékükkel jár, felvállalták a felelősséget és nem azt kezdték el kinyomozni, hogy vajon nem-e azért történt a hiba, mert én nem rendeltetésszerűen használom, vagy ilyesmi. Nem tekintettek hazugnak és csalónak. Nekik ez a dolog nem volt téma.

 

Nem hinném, hogy Isten nem ismerne minket és nem tudná, hogy mi a véges tudásunkkal hibázhatunk. Ha egy cég nagyvonalúságra képes, akkor egy mindenható, ha tényleg szerető Isten, akkor mennyivel inkább irgalmas és kegyelmes lehet. Bátran beismerhetjük tévedéseinket, Ő mindig segít helyrehozni a dolgokat, sőt. Viszont ha félünk tőle, akkor folyton menekülni fogunk a lelkiismeretünk elől, vagy elnyomjuk, aztán egyre érzéketlenebbé válhatunk és egyre kevésbé fog fájni, ha tévedünk, a végén már meg sem fog kottyanni egy olyan tett, ami másokat, a körülöttünk lévőket nagyon megbánthat. Ebben a cikkben külsőis látható a hozzászólásokból. Nem kell dugdosni a gyengeségeinket, hiszen senki sem különb, mindenki hibázott már életében. Isten nem azért szeret, mert mi jók vagyunk, vagy rosszak, hanem azért, mert a gyermekei vagyunk. Amikor egy kis emberpalánta elkezd járni, akkor mit szoktunk neki mondani? Mitől sikerül neki megtanulni? Vajon haragszik-e a szülő, ha közben elesik a baba?

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments