Ez már mindennek a teteje!

Bejegyzés adatai

Valljuk be, hogy a legkedvesebb emberek is képesek néha olyan dolgot tenni, ami összetöri egy kicsit a lelkünket. Akkor most  ez így jó és szokjuk meg, vagy szökjünk? Mi a jobb, ha elmondjuk nem tetszésünket, vagy hallgatunk a békesség kedvéért?

 

A kamaszok előszeretettel szeretnek beszélgetni a barátaikról. Ez ilyen, az olyan. Vannak, akik arra büszkék, hogy mindenkinek megmondják a szemébe az igazat. Vannak, akik nem akarják véleményükkel megbántani a barátnőjüket, nehogy aztán megszűnjön a barátság. Amikor én is egy ilyen beszélgetésbe csöppentem egyszer, akkor azt láttam, hogy nagyon könnyen meg lehet bántani valakit azzal a hozzáállással, hogy „ami a szívemen, a számon”. Az igazság fáj, szokták mondani. Aztán a másik esetben inkább megalkuvást érzékeltem. Lemondok önmagamról és eljáttszom a jó fejet, csak hogy elfogadjanak. Igen, az, hogy bennünket elfogadjanak olyannak, amilyenek vagyunk, nélkülözhetetlen lelki szükségletünk. Hogyan lehet jó egy kapcsolat, ha nem szabad őszintének lenni? Hogyan lehet jó egy kapcsolat, ha folyton nekem van igazam? Hol a középút?

 

Ott vannak például a gyerekek. Miért van szükség a nevelésre? Miért nem mondjuk azt, hogy ők olyanok, amilyenek, fogadjuk el ezt a tényt. Érdekes, azért a nevelés fázisát senki nem szokta kihagyni szülőként. Hogyan lehetséges mégis úgy terelni őket jó irányba, hogy közben elfogadjuk őket szeretetben? A pszichológia szerint is, de ha belegondolunk, akkor akár magunk is láthatjuk, hogy a feltétel nélküliség egy kapcsolatban milyen fontos. Erre szomjazunk. Láttam már olyan anya-gyermek kapcsolatot felnőtt korban, hogy akármennyire is rossz volt, ott volt az anyában, hogy mégis csak az én fiam. Nagyon titokzatosnak találom ezt a jelenséget.

 

A Kossuth Rádióban a Vendég a háznál c. műsorban leadtak egy nagyon tanulságos történetet. Érdemes lenne mindenkinek meghallgatni, de már régen hangzott el, nincs benne az archívumban. Megpróbálom leírni. Egy olyan családról szólt, ahol a kamasz lány elment otthonról a drogos barátjához lakni. Mindenféle pirszinget és tetoválást tetetett fel a testére, pedig szülei ennek nem örültek. Inkább éhezett a fiatal, mintsem hogy haza menjen. Az iskoláját is félbe hagyta. A szülők a belső küzdelmeikről meséltek, hogy hogyan tesznek jót a lányukkal. Ha szabadon engedik, csináljon, amit akar, vagy megregulázzák. Nem tudták elképzelni, hogy vajon kitől tanulhatta ezt a viselkedést és miért lázad, amikor otthon mindent megkaphatna. Neki mégsem az kell. Bizonyára rettenetes lehetett a szülőknek ezt végig élni. El is mondták, hogy sokat imádkoztak, hogy most mitévők legyenek. Ami meglepő volt számomra, hogy jóban próbáltak lenni a másik családban lévő szülőkkel. Néha küldtek ennivalót, mert tudták, hogy sokszor alig van ott mit enni. Így próbálták elfogadni ezt a helyzetet, amit elfogadhatatlannak találtak és mélyen megsebezte őket. Azt gondolták, hogy ezzel tehetnek a legtöbbet érte, mert ha megtiltják neki ezt a kapcsolatot, akkor az is lehet, hogy sohasem látják viszont. A lány megtehette volna ezt, felnőtt fiatal volt, ha jól emlékszem. Aztán jött egy fordulópont a történetben. Valamiért megszakadt a fiúval a kapcsolata. Mivel addig ott lakott, ez után már nem volt hová mennie. Remegő hangon hívta fel a szüleit, hogy hazamehetne-e. Arra már nem emlékszem, hogy visszaköltözni szeretett volna először, vagy csak egy éjszaka erejéig kérte magát vissza, de tárt kkarokkal várták. Megható volt számomra, amikor az édesanya arról beszélt, hogy három napig csak sírt a lány és közben egymás mellett aludtak este. Egy majd 20 éves lány csontsoványan, a testén tetoválásokkal, pirszingekkel, de mellette. Otthon kereste a megoldást és milyen jó, hogy visszafogadták minden szemrehányás nélkül. Pedig rettenetes fájdalmakat éltek meg miatta. Büszkén mesélték a szülők, hogy rendeződött az élete a gyermeküknek. Befejezte a tanulmányait és éppen férjhez menni készül. Adja Isten, hogy a házassága is jól sikerüljön! Ez a lány tudta, hogy mi az, ami nem jó irányba viszi, de mégis arra ment.  Azzal, hogy visszafogadták őt, egy lejtőről emelték fel. Az igazság attól még igazság maradt, de a folyamatos megbocsájtásban volt esélye, hogy meggyógyuljon a lelke és ne akarjon többé arra menni, ami szétrombolja az életét.

 

Volt annyira gyönyörű a történet, hogy érdemes legyen levonni a tanulságot a mi hétköznapjainkra? Nekem sokat adott. Ebből én azt szűrtem le, hogy nem az a probléma, ha valamilyen cselekedettel nem értek egyet, nem is az, hogy ezt a másik tudtára adom szeretetben, hanem az okozhat tragédiát, ha emiatt elutasítunk valakit. Milyen jó, amikor nekünk is megbocsájtanak és úgy érezhetjük, hogy tiszta lappal indulhatunk.

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments