Amit a fogtündér hozhat egy anyának

Szemrehányás helyett együttérzés, egyenlő boldog pillanat

( hétfő: egészségmegőrzés – emberi kapcsolatok – tematikus nap )

 

Egy történet arról, amikor sikerült felülemelkednem saját berögzött „rendteremtő” hozzáállásomon, és megértéssel tudtam odafordulni 7 éves kisfiamhoz. Nekem ez nagy csoda, mert azt gondolom, hogy az ilyen pillanatok ajándékok az élettől. S ha megadatnak, azok segítenek, hogy ezután tudatosan is ilyen irányban cselekedjek. Mi történt pontosan?

 

Már hónapok óta mondogatta a fiúnk, aki 7 éves, hogy mozog az egyik foga. Még egy sem esett ki neki, ezért már nagyon vártuk a nagy eseményt. Ma azzal jött haza az iskolából:

–         Anya, nem fogod elhinni, hogy mi történt.

–          Micsoda?

–          Kiesett a fogam! – mondta lelkesen és mosolyogva.

–          Megfoghatom?

A kezembe adta a kis fogacskáját. Arra gondoltam, talán ez volt az első, ami kibújt annak idején. Aztán eszembe jutottak az én emlékeim a kihulló fogaimról. Volt olyan is, hogy nagybátyámnak kellett segíteni, hogy végre már kijöjjön, mert nagyon zavart, hogy ott lógott és már alig tartotta valami a helyén. Kértem a fiamat, hogy tegye el emlékbe, ha gondolja. Legyen egy biztos hely, ahol a testvérei nem érik el. Telt múlt az idő és hallom, ahogy Attila mérgelődik. Még a bejárati ajtót is csapkodta. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Mire ő:

–         Pancsi meglökött, én meg majdnem elestem. Aztán bejöttem és itt meg elejtettem a fogamat. – Ekkor hirtelen feltört bennem a megszokott „rendfelügyelő” hangja a fejemben.

–         – Persze, már megint a másik a hibás. Ugye mondtam, hogy tedd el, hogy meglegyen. Most meg elejtetted. Majd megtudod most már ezek után, hogy vigyázni kell az értékeinkre. Ez egy tanulság, hogy máskor óvatosabb legyél és szótfogadjál anyának. Na ez most jó lecke volt. Végülis én is kaptam sok ilyet az életbe. Gyerekkoromban sok játékomat elhagytam és nagyon fájt a veszteség, mégis megmaradtam. Te se fogsz belehalni, csak megedződsz. Nem lehet ezt elég korán elkezdeni. Jaj, de mit is gondolok én? Jaj szegénykém. Most olyan szomorú. Vajon most mit tehetnék? Á, az lehetetlen, hogy segítsek. Elpottyantotta azt az icipici fogacskát, ha ő látva nem találja meg, én hogyan lennék képes erre? Vagy mégis? Próbáljam meg? Jaj, milyen jó is lenne, ha megtalálhatnám neki. Mennyire örülne! – ahogy ez végigfutott a fejemben, Attila kiment az ajtón, én pedig négykézlábra ereszkedtem az előszobában és letettem a tenyeremet a földre. El sem akartam hinni, hogy két másodperc alatt meglett az a kicsi fogacska. Boldogan hívtam magamhoz a nagy fiút és örömmel adtam át az „ajándékot”. Ez volt az a pillanat, amit nekem hozott a „fogtündér”, az ÉLET személyesen. Nagyon boldog voltam, hogy megpróbáltam megkeresni az elveszett kincset és nem hagytam hangoskodni a legelső gondolatokat. Milyen jó érzés is az, amikor sikerül együttéreznem egy adott helyzetben a gyerekeimmel. Ezek olyan pillanatok, melyek ajándékok, de én tudatosan is szeretnék törekedni arra, hogy minél több ilyen legyen, már látom, hogy ez így olyan jó mindenkinek. Talán ez az a tapasztalat az, amivel az együttérzés átadható.

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments