Egyik kutya, másik eb?

Erdősné Onda Marica: KUTYANAPLÓ 1. rész
(kedd: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap) 

 

Nagyon sokan kérdezik, hogy hogyan tudunk közlekedni vakon az utcán. Vannak, akik csak a fehér botot használják, s vannak akik vakvezető kutya segítségét is igénybe veszik. Sokan csodálják ezeket az állatokat. Ezért arra gondoltam, hogy megkérem Erdősné Onda Maricát, hadd osszam meg naplóját, ami a kutyájával töltött hétköznapokról szól. Így sokmindenre fény derül majd, talán kimondatlan kérdésekre is választ kap. Ha mégsem, bátran felteheti a hozzászólásokban! Kedves írótársam szívesen válaszol! A cikkeket én bontottam szakaszokra, és láttam el alcímekkel a könnyebb tájékozódás érdekében. Kellemes időtöltést kívánok!

 

Előszó

 

Hiszem, hogy az életben minden azért történik, hogy megtanuljunk általa valami nagyon fontosat…

 

Mikor és miért? 

 

Amikor 16 évesen annyira megromlott a látásom, hogy az orvosok ráírták a zárójelentésemre, hogy vaksága végleges, hagytam magam elcsábítani a vakvezető kutyák varázslatos világának. Sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy naplót írjak  a kutyás közlekedés első szerelméről, Daisyről. Persze az is lehet, hogy csak csekélyke látásmaradványom akadályozott meg abban, hogy tollat ragadjak és papírra vessem gondolataimat. Akkor még nem volt minden háztartásban olyan alapfelszereltség a számítógép, mint pl a kávéfőző, arról pedig aligha álmodozhatott egy magamfajta hajadon, hogy a vaksági járadékból összespórolhat egy beszélő programos masinát. Pedig lett volna mit lejegyezni. Még 22 év távlatából is annyira élesen rajzolódik ki előttem, az első találkozás a szép németjuhász szukával. Nem beszélve az összeszokás utáni közös élményekről, aminek sorát 10 évi közös munka alapozta meg.

 

Daisy és az emberek

 

Milyen megható az az önfeláldozás, amikor a víziszonnyal küzdő Daisy beúszott a Rakaca víztározóba, mert segítségért kiabáltam a derékig érő vízben. Vagy amikor a vizibicikli elejében büszke szfinxként feszített a kedves barát. Hűségéről és ragaszkodásáról árulkodik az az emlék, amikor átugrotta a 150cm-es kerítést, hogy velünk tarthasson. Vajon csak a közelségünket hiányolta, vagy aggódott a biztonságomért?

 

„Állati” viszonyulás

 

Daisynek meghökkentő volt az állatokhoz fűződő viszonya is. Az állatkertben csakis a négylábú segítő láttára szólalt meg egy papagály, melynek hangjára több hónapon keresztül vártak a rendszeresen odalátogatók. Meglepetésemre, köszönték is szépen hogy kutyámmal tettem látogatást azon a kora őszi napon.

Játékos kergetőzés a kecskegidákkal, összebújós pihenés a cicákkal, de még a kacsamama sem féltette a kedves pesztrától a csibéit amikor az udvar füvét csipegették. Bezzeg ha én mentem teregetni, harcias elszántsággal tartott távol a mama a totyogó hadtól. Nem beszélve, amikor a csilingelő csengőszóra eljöttek utánunk a legelésző birkák és a juhász alig bírta visszafordulásra késztetni a kis nyájat. De az is emlékezetes maradt, amikor a nyuszi kiugrott a ketrecéből és Daisy úgy fogta meg a mancsával, amíg a férjem oda nem ért, hogy egy szőr szála sem görbült meg a kis tapsifülesnek.

 

Ha esik, ha fúj

 

Féltő szeretete még akkor sem lankadt, amikor a nyári viharok égi jelenségei remegő félelembe kergették. Hányszor vártuk dideregve a buszt vagy vonatot havas esti órákon, vagy róttuk a hőségben olvadozó aszfaltos járdákat a tűző napon? Egyetlen egyszer sem volt fáradt, vagy kedvetlen a kutyám ha közlekedésre, vagy szabadidős tevékenységre csábítottam. Sem időjárás, sem más egyéb környezeti hatás sem korlátozta lelkesedését, ha kezembe vettem a csengős nyakörvet, pórázt, vagy a hámot.

 

Ő már nem

 

Tíz hosszú év minden egyes napja, hogy elröpült egy szemvillanás alatt. Nem húzza már a szánkót, hogy kisfiam arcára mosolyt csaljon, nem szalad a labda után, és nem hűsöl óvó, védő szeretettel a babakocsi mellett a meleg barna tekintetű szép óriás. Hiányát nem tudta feledtetni Apacs, akit még akkor kaptam, amikor nyilvánvalóvá vállt, hogy Daisy az emlőműtét után már nem fog tudni hosszabb ideig dolgozni velem. Pedig ő még jött reggelente, bújt a hámba és bár nehezére esett a járás, mégis szenvedélyes elszántsággal kísért, amíg csak meg nem kaptam következő kutyámat.

 

Egyik kutya, másik eb?

 

A belgajuhász kannal nehezen barátkoztam meg. Innen visszatekintve ostobán Daisyt kerestem benne. Akkor még nem tudtam, vagy csak nem akartam tudomást venni róla, hogy a kutyák épp úgy személyiségek, mint ahogy mi emberek. Egyik sem hasonlít a másikra, mindegyiküket saját magukért kell és lehet szeretni.

 

Folytatása következik!!! Várjuk a kérdéseket!

 

Az eddig közreadott részek itt találhatók!


Küldhetek önnek értesítő levelet, ha Erdősné Onda Marica naplója kiadásra kerül?
Ha igen, kérem adja meg nevét és e-mail címét!

Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!

Kérjük, ezt a mezőt is legyen szíves kitölteni!

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments