Dolgozni buli

Énekpróbák Bolyki Balázzsal
 (szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

A múlt alkalommal írt bejegyzésben említettem, hogy egy útkereszteződéshez ért a Never Give Up gospel kórus, melyben sérült emberek énekelnek, melynek tagja voltam január végétől. A Nem Adom Fel Alapítvány továbbra is folytatja ezen a területen a munkáját, új szakmai vezető segítségével. Ugyanakkor Bolyki Balázs sem hagyott fel azzal a szándékával, hogy a saját szakmai szemléletét és módszerét átadja nekünk, akik a kórusban eddig együtt dolgozhattunk vele. Felajánlotta az egyéneknek,  hogy keddenként továbbra is találkozhatunk, ő nem adta fel korábbi céljait. „Építkezni” szeretne sérült embertársaival. Ő a munka komolyságában hisz. Számára felüdülést is ez ad. Én örömmel élek ezzel a lehetőséggel, bár az tény, hogy három kicsi gyerek mellett egyszerre csak egy helyen tudok teljes erőmmel ott lenni. Nekem el kellett döntenem, hogy maradjak-e a never Give Up gospel kórusban, vagy Balázzsal folytassam zenei utamat. Ez a mai bejegyzéss már azt bizonyítja, hogy az utóbbi lehetőséget választottam. Elköszöntem a többiektől, akikkel már ritkábban fogok valószínű találkozni. Isten áldását kívántam mindannyiunk további útjára.

 

Ihlet-csinálás

 

Igen jelentős változáson mentem keresztül mind lelki értelemben, mind szakmai értelemben az utóbbi hónapokban a próbák hatására. Aki olvasta eddigi bejegyzéseimet,nagyon jól láthatta a folyamatot. , a gondolkodásmódom is sokat változott. Voltak olyan előzetes megérzéseim is, melyeket Balázs tapasztalata erősített meg bennem. A próba elején ismét lelkesített bennünket. Ekkor hallottam egy olyan dolgot, amit valahol én sejtettem már, de azért jó volt, hogy egy tapasztalt ember beszél erről. Az éneklésnek, vagy az írásnak, vagy bárminek a sikerének a lényege a csinálásban van. Mesélt művészekről, akik az ihletet várják, aztán majd írnak zenét, így gondolkodnak. Aztán mesélt egy illetőről, aki elhatározta, hogy minden nap dalt ír, mindegy, hogy hogy sikerül. Ő dalszerző, tehát ez a munkája. Reggel 9 órakor beül a stúdióba, és csinálja. Mindegy, hogy hogy sikerül, egy csomó ének landolhat az asztalfiókban. Aztán abból a sokból kerültek ki azok a gyöngyszemek, melyek slágerek lettek.

 

Mi az én munkám?

 

Amikor elindítottam ezt a blogot, egy idézet bátorított, amit sajnos már nem találok, de arról szólt, hogy csinálni kell, és a végén jó lesz. Á, ez most olyan szürke így, kár, hogy nincs meg az a gondolat. Aztán volt olyan, hogy kaptam egy igen kemény kritikát. Hogy előbb olvassak sokat, aztán írjak. Én vitába szálltam, mert mondtam, hogy szerintem aközben tudok a legtöbbet tanulni, hogy írok. Nyilván olvasni is szoktam, de valahogy már akkor úgy éreztem, hogy ténylegesen bele kell vágnom az írásba. Egyrészt azért, mert már belül feszített nagyon sok élettapasztalat, amiről azt gondoltam, hogy nagyon hasznos lenne másoknak is, ha megosztanám azokat. Másrészt pedig

Úgy gondoltam, hogyha elkezdem csinálni, akkor jönnek elő olyan kérdések és problémák, amivel a valóságban meg kell tanulnom bánni, meg kell találnom a megoldásokat, és így fejlődhetek. A fogalmazási technikán túl megtanulok figyelni az olvasókra közben, kiderül, hogy kit mi érdekel és miért, közben épülnek emberi kapcsolatok, közben megörökítem azokat a dolgokat, amiket mások fényképezni szoktak. Én látás hiányában ebből kimaradok, de nemrég jöttem rá, hogy a blogírás nekem olyan, mintha emlékvideót készítenék, vagy emlékképeket fotóznék. Mondtam az illetőnek, hogy majd biztosan jobban fogok írni idővel, de most még csak gyakorlok. Erre neki rosszul esett, hogy rajta gyakorlok? Mármint az olvasón, mert ő azért olvasta az írásokat. Nos, erre nem lehet mit mondani. Az biztos, hogy vannak és lesznek bejegyzések, melyeket pár ember fog csak olvasni, és ők is csak egyszer. Aztán lesznek és vannak olyan bejegyzések, melyeknek utóélete is van, lesz.

 

Terveimről kicsit

 

Az egy éves „gyakorlás” alatt összegyűlt anyagból kiválogatom majd azokat a blogbejegyzéseket, melyekkel a legtöbbet tudom adni egy könyv formájában az embereknek. Milyen jó, hogy annak idején, tavaly, elhittem Vida Áginak, hogy az rendkívül hasznos lehet, ha minden nap írom a blogot. Bár az utóbbi két-három hónapban nem sikerült, de közel egy éven keresztül minden nap írtam erre az oldalra. Azt hiszem, ismét el kell határoznom, hogy az én egyik munkám ez. Még a facebookon is úgy neveztem meg a „titulusomat”, hogy blogszerző.

 

Munka, elhívás

 

Balázs nem úgy beszélt a munkáról, mint egy állásról, hanem úgy, hogy abban törekedjünk a kiválóságra, minőségre, amiben elhívásunk van. Mi külön-külön hangszerei vagyunk a teremtő Istennek, aki a művész. Ő minden hangszeren tud játszani, a kérdés az az, hogy mi mennyire tudjuk átengedni magunkat ennek. Ismét előjött az a dolog, amit már máskor is mondott nekünk, hogy a feladat az az, hogy lebontsuk azokat a gátló tényezőket, melyek a teljes átadást megakadályozzák. Ő ebben tud nekünk segíteni.

 

Lett még egy munkám

 

Azt hiszem, hogy másképp kell ismét gondolkodnom az éneklésemmel kapcsolatosan. Ez is a munkám lett tegnap óta itt belül. Most akkor eddig félválról vettem az egészet? Nem, de valahogy sosem gondoltam az éneklésre ennyire komolyan. Lehet hogy ki kellene egészítenem a tevékenységem leírását? Igen, ezt ennyire tudatosan még sosem kezeltem, de azt hiszem, hogy el kell határoznom. Most, hogy ezen gondolkodom, valahogy egy különleges érzés kerített hatalmába. Vajon hogyan nézek magamra? Egy blogszerző, aki jár énekpróbákra, mert szeret énekelni? Vagy egy ember, akinek az írás, és az éneklés egyenlőképpen fontos csatorna, amin keresztül az elhívásában élhet? Balázs azt is mondta, hogy nekünk elég, ha mi komolyan vesszük a munkánkat, és az pluszban jó, ha minket ezért valaki komolyan vesz.

 

Toljuk a szekeret!

 

Na jó, nem szekérről volt szó, hanem egy lerobbant trabantról, de megtolni azt meg kell! Hogy hogyan? Mivel nem vagyok egy műszaki zseni, ezért leírni sem tudom, azt, ahogy Balázs előadta a különféle megoldási lehetőségeket. De a lényeg azt hiszem megmaradt. Az pedig az, hogy egyszerre kell hirtelen nagy erőt kifejteni mindenkinek, aki tolja az autót, és akkor lesz sikeres a művelet. Az elején sok energia kimegy, de aztán újratöltődünk. A szenvedély az, amivel érdemes énekelni. Ha csak langyosan énekelgetünk, akkor csupán „audióhulladékot” termelünk.J Ez a kifejezés nagyon tetszett nekünk, egész hazafelé vezető úton ezen nevettünk, és csak mondogattuk, mert annyira jópofa volt.

 

Új színfoltok

 

Többen is eljöttek tegnap, hogy Balázs meghallgassa őket. Csatlakozni szerettek volna hozzánk. Hermann Tibor, és Almádi Evelin látássérültek, Német Zsuzsi pedig hallássérült ember. Úgyhogy most az ő hangjukat hallhattuk egyenként. Balázs velük is alkalmazott egy-két technikai fogást, amin mi már keresztülmentünk korábban. Tibinek éneklés közben emberekre kellett mutatnia, ezzel az a tudat erősödik, hogy valakiknek énekelünk. Aki látássérült, az nem tud a másik ember szemébe nézni, de valahogy a szándékosságot az éneklésben meg kell nekünk is tapasztalni. Ezt segíti ez a kis mozzanat. Evelinnek pedig Balázs azt a feladatot adta, hogy lökje őt éneklés közben. Nekem azonnal eszembe jutott az a pillanat, amikor én majdnem felborítottam őt, aztán meg én is majdnem hátraestem.

 

Vakság és színek

 

Evelin meghallgatása kapcsán előjött valahogy, hogy az én kedvenc színem a lila. Balázs kérdezte tőlem, hogy én hogyan mondanám el Evelinnek, hogy milyen ez a szín. Ez egy külön blogbejegyzést kívánna, hogy leírjam, miért tartom feleslegesnek az ilyen leírásokat, akár szavakkal, akár tapintás útján, hogy egy-egy szín milyen. Talán azzal a hasonlattal élhetnék, mintha egy férfinak kellene elmagyarázni, hogy milyen az, amikor valaki gyermeket vár, és ott mozog egy élő valaki a pocakjában. Soha nem tapasztalta, és nem is fogja ezt, de az életéhez nincs is szüksége erre az információra, hogy milyen érzés ez nekünk nőknek. Persze lehet erről beszélgetni, de nem erre az információra fog felépülni a gyerekével történő kapcsolata, hanem a saját adottságain keresztül, saját apaságán keresztül. Azért annyit mondtam a liláról, mert én ugye korábban láttam, hogyha rágondolok erre a színre, egyfajta mélységet, melankólikusságot érzek, tehát hangulat az, ami átjön. Ízt nem tudnék hasonlítani ehhez a színhez, ahogy Balázs kérte először.

 

A tegnapi próba után ismét bebizonyosodott előttem az, hogy minden tevékenység gyökere a szemléletben van. Hogyan nézek arra a dologra, feladatra, azon keresztül magamra. Hihetetlen, hogy elvileg énekpróbákra járok, gyakorlatilag pedig úgy érzem, hogy „az élet iskolájába”! Nem is tudom, hogy hogyan fogom ezt a lehetőséget valahogy meghálálni. Az biztos, ezt magamról tudom, hogyha én segítek valakinek, akkor azt szoktam mondani, hogy azzal tudja viszonozni, hogy maximálisan kihasználja, és él vele. Hiszen ezért kapta tőlem. Ezzel tud a legtöbbet adni, ha már annyira akar adni valamit az illető.

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments