Cica 4. rész

Szombat: Mások szívmelengető írásai.

 

VENDÉGNAP

 

Ma Gyurka Anna novellája folytatótik. A legutóbbi részben elveszett kiscicájuk, pedig az még a kemény férfi szívét is képes volt meglágyítani. Most hogyan tovább? Ezt az írást a kisgyermekeknek is ajánlom felolvasni, izgalmas és megható a kismacska története a családban! 

 

 

Nem jött haza sem aznap, sem másnap. Mit tagadjam, nagyon hiányzott. Borzasztó jelenetek zajlottak le a fejemben, hogy mi történhetett vele. Csak reméltem, hogy valaki befogadta, és bármennyire hiányzik, legalább ő jó helyen van, etetik és szeretik. Múltak a napok, és nem került elő. A párom minden létező helyen kereste a környéken. Készítettem plakátokat, és kirakta a környékbeli boltokra, hirdetőtáblákra, ahová csak engedték. Aztán egy komolyabb formátumú szórólap készült, a cica fotójával, amit az egész kisváros minden postaládájába bedobtak.

Jöttek is a telefonokA párom nagy izgalommal ugrott minden hívásraaz autóba, én pedig alig vártam hogy visszaérjen. Ám mindig üres kézzel, és egyre elkenődöttebben jött haza.

 

Közeledett a Karácsony. Kicsit keserűen vártuk. Olyan hidegre fordult az idő, amilyen már évek óta nem volt. Napokon át mínusz tizenhat- tizennyolc fokok. Ha most kint van, biztos nem éli túl szegényke.

December huszonharmadikán is jött hívás. A párom ment, mint rendesen. És egyszercsak egy cicával állít haza. Fekete-fehér, de ez nem a mi cicánk. Hasonlított nagyon, de ez egy másik kis kóborló volt. Erre a cicára már többször is ugrasztottak minket. Hol itt hol ott tűnt fel a környéken, sőt még a kisváros távolabbi pontjain is felbukkant. Igazi kis csavargó.

–         Hát ez meg milyen cica?

Kérdeztem.

–         Már harmadszor botlok bele, úgy látszik ennek sincs gazdája….. Na, most mi legyen?

Nem voltunk felhőtlenül boldogok, de mit tehettünk volna mást. Hamar átgondoltuk, hogy úgysem lenne szívünk kirakni az utcára.

–         Ez is kandúr, majdnem akkora mint a mienk… és nézd! Mekkora tappancsai vannak! Mint egy kis oroszlánnak.

–         Tényleg, de jópofa! Figyeld, pillanatok alatt felméri a lakást. Nem gatyázik, mindjárt a lámpát is meglátogatja a plafonon….

Nevettem. Tényleg, a cica mindent megnézett, mintha azt mustrálná, méltóztatik-e maradni nálunk. Mérlegeli, megtiszteli-e szerény otthonunkat ezzel a keggyel, vagy inkább keres alkalmasabbat.

Végül is maradt. Ő is jól viselte a fürdést, bár ez nem volt hiábavaló dolog az esetében, Bizony most megtapasztalhattuk milyen a bolhák elleni, néha kilátástalannak tűnő kűzdelem. Mire észbekaptunk, tele volt minden bolhaürülékkel, és nekünk is jutott a kellemetlen csípésekből bőven. Nem értve a témához az internetes fórumokon kerestem és találtam megoldást. Mi mindenre jó a net! Nehezen, de sikerrel járt a hadjárat, és pár nap alatt bolhamentesítettük az othonunkat. Ez a cica sokkal mozgékonyabbnak bizonyult. Nem igen maradt olyan zuga a lakásnak, amit fel ne fedezett volna. Az éjszakákat ő is mellettünk töltötte az ágyunkban. Ő aztán nem csak néha szopott az édesanyjára emlékezve, hanem amikor álmos lett, szinte mindig. És mindegy volt neki, ágynemű, vagy csak egy póló ujjja…. Rácuppant egy kis gyűrődésre, hangos csámcsogással, cuppogással szopni kezdte, teljes odaadással. Ilyenkor szinte megszünt számára a világ, csak a pótmama volt, amit hatalmas mancsaival dagasztott a művelet közben. Csak nevettünk rajta, és meg-megsímogattuk. Nem volt lelkünk elszedni tőle a nyálasra szopott ruhaneműt.

Félve eresztettük ki a lakásból. Lám, milyen önző tud lenni az ember. Nem is tudom kit féltettünk jobban, a cicát, vagy magunkat, hogy esetleg ő is eltűnhet. Persze nagyon hiányzott közben a mi cicánk, mert azért azt nem pótolta ez a kis oroszlán sem.

 

Eljött a karácsony. Minden napján más vendégsereg járta át a házat. A kis „helyettes” cica nagyon jól érezte magát a sok játszópajtással. Mindig akadt valaki, aki benne volt a hancúrozásban vele. Egyáltalán nem bántuk, hogy befogadtuk. Arra gondoltunk reménykedve, ha előkerül a miénk, akkor szépen összeszoktatjuk őket, és jól meglesznek egymással.

A karácsonyt követő első munkanapon sok idegen ember adta egymásnak a kilincset. Ügyfeleim jöttek, mentek. Gyönyörű, szinte tavaszi meleg lett, már a karácsony is így telt. Eltűntek a nagy fagyok, mintha nem is lettek volna. Elolvadt a hó, és kéklett az ég. A cica ki-be szaladgált a lakásból az utcára. Délután egyszer csak az tűnt fel, hogy már régóta nem láttam. A párom épp jött haza, amikor kint álltam az út közepén, és szólongattam a cicát. Hát nem lettem megdicsérve, hiába mondtam, hogy mégsem figyelhettem minden mozdulatát, és mindig visszajött. Most nem jött. Estére felkerekedtünk mindketten, és bejártuk a kisvárost. Eszembe jutott, hogy valahol a közelünkben is kerestek nemrég egy cicát. Azt javasoltam,  menjünk, keressük meg ki az, hátha ez a cica ott lakott! A párom nem szívesen, de odavitt.  Addigra sötét este volt. A csengetésünkre egy hölgy jött a kapuhoz, és alig értettük egymás szavát a kutyáik veszett ugatásától. A kutyák az udvaron megkötve szoktak lenni. Napközben is haragosan ugatják, ha valaki csak a közelébe megy a kapunak vagy a kerítésnek. Itt sok macska is lakik, ezt tudtuk. A nő, mikor megértette, hogy csak szeretnénk megnézni az aznap megkerült cicájukat, mert a miénk is eltűnt, beengedett. A sötétben egy rémálom volt felbotorkálnom a házon kívül, az emeletre vezető lépcsőn. Homályos kis előszoba, aztán kicsi konyha, ahol az asztalnál két gyerek ült. Egy kamasz nagylány, és egy kisebb fiú. Kicsit később vettem észre, hogy egy ősz kis öregasszony is ott ül valami széken egy sarokban. A gyerekek bizalmatlan pillantásokkal méregettek minket, mikor kiderült, hogy cicanézőben vagyunk. Megnyugtattam őket, hogy csak látni szeretnénk a hazatért állatot. A nő akkor már hozta. A kis vendég cicánk volt, mint azt sejtettem. A páromra néztem, és nem kellett jól látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, mit érez. A legszívesebben fogta volna a kis csavargót, és nem törődve senkivel, vitte volna haza. De ezt sajnos nem tehettük meg. Megsímogattuk a kis hűtlent, elmondtuk hogyan került hozzánk, és milyen jól elvolt nálunk. Aztán keserűen elkullogtunk.

 

Hazaérve a párom szó nélkül összeszedte az összes macskának való dolgot. A tálakat, az almot, a kaparófát, és a játékokat. Mindent elpakolt szem elől.  Egy kicsit elvesztettük mindketten a hitünket abban, hogy meglesz valaha a mi cicánk.

 

Jövő héten szombaton folytatódik!

 

Az előző részek itt olvashatók:

 

1. rész

2. rész

3. rész

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments