keserűség

 

Legfrissebb kínlódásom krónikája

(csütörtök: pozitív látásmód – tematikus nap)

 

Lendület, lelkesedés, öröm, másfél év múlva kényszerűségnek megélt rabszolgamunka a saját magam által választott hivatás. Járt már így a kedves olvasó? Aki a kezdetektől figyelemmel kíséri ezt a blogot, észrevehette, hogy pár hónapja csökkenő tendenciát mutattak írásaim. Mind mennyiségben, volt, hogy minőségükben is sajnos. Amikor elindultam, minden nap került fel bejegyzés, alig vártam, hogy megoszthassam a mondanivalót, ami belül feszített. Ehhez képest az utóbbi időszakban örültem, ha hetente legalább egy írás megszületett, s a múlt héten már az is megtörtént, hogy a “Hálaadó falatok” inspirációs rovaton kívül semmi egyéb friss gondolat nem került fel az oldalra. Írói válság? Kiüresedett élet? Fáradtság? Egyáltalán probléma ez? Most mit csináljak? Beletörődjek, hogy ennyi volt és keressek új célt?  Nagyon nem tudtam megbékélni ezzel a jelenséggel. A süllyedő tendenciát, a megfogyatkozást bármiben, azt általában senki sem szereti. Eljött a pont, amikor kellőképp elégedetlen legyek ezzel a helyzettel ahhoz, hogy megoldást keressek és válaszokat. Ennek történetét írtam

Egy egy perces videósorozat írásos változata
 (csütörtök: pozitív látásmód – tematikus nap)

 

„A következő témákat érintem: * Szükséges és szükségtelen szenvedés * Van ami ellen NEM tehetsz – ez a szükséges rész * Van amit TE okozol, azaz TE tehetsz róla – ez a szükségtelen rész * A szükségtelen szenvedés a szükséges szenvedésre adott helytelen reakcióból ered * Szerinted milyen arányban van a kettő egymáshoz? Nézd meg a videót és megtudod…

 

Szeretettel üdvözöllek. Schlingloff Sándor vagyok, és az egy perces videók „Eredményes élet” sorozatának következő részét látod. A mai témánk a szükséges és szükségtelen szenvedések. Hát, gratulálok – mondhatod, – a szenvedésről akarsz beszélni? Igen,

Amikor egy locsolkodásnak életmentő hatása van.
(hétfő: egészségmegőrzés–emberi kapcsolatok – tematikus nap)

 

Adott egy ünnepnap és adott egy probléma. Nincs kéznél a megfelelő ruha, amit a gyerekre lehetne adni. Vendégségbe készültünk, indulás előtt hirtelen azt tapasztaltuk, hogy olyan ruhák vannak csak látóterünkben, ami itthon jó, de azért máshová nem adnánk rá a gyerekre. Mi történt végül? Egymásnak estünk? Egyáltalán elmentük a vendégségbe? Mi lett az áhított ünnepi hangulattal? Egy történet, amikor a konfliktushelyzet gyilkos ereje még sem öl meg senkit és semmit egy ünnepnapon.

A mozgástanulás és mozgástanítás kihívásai a látássérült embereknél
(szerda: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

 

Folytatódott a Never Give Up gospel kórus próbája. Tegnap megint tanultam valami újat a saját állapotommal kapcsolatosan. Kiderült, hogy nem csak az lehet egy mozgásnál probléma számomra, hogy merev vagyok, esetleg görcsös, hanem a tér, látás nélküli érzékelése is befolyásolhatja lépéseim minőségét, ha például táncolni kell éneklés közben. Soha nem értettem, hogy miért akarok néha úgymond felborulni, miért esek ki az egyensúlyomból. Mi lehet a gond? Van erre megoldás? Egy mozdulat szemléltetése mekkora kihívás egy látó embernek, aki meg akarja mutatni egy vak ember számára a mozdulat lényegi részét? Lehet köze a vakon születésnek és a később történő megvakulásnak ahhoz, hogy ki mit hogyan tud

dr. Orlicki János állami kárpótlási ügyek jogi szakértőjének története
(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)

 

Még bizakodik a munka nélkül maradt sorstársam, aki az állami leépítések áldozatává vált. Lehet mondani, hogy ilyen a világ és ez bárkivel megtörténhet. Azt is lehet mondani, hogy ilyenkor miért nem mondjuk azt, hogy egyenlőek a sérült emberek a társadalom többi tagjával? Ez utóbbit elmondhatjuk. Egyenlőek, ugyanúgy elküldhetik őket is a munkahelyről egy egyszerű létszámcsökkentés, vagy intézmény megszűnésének kapcsán. Most nem részletezném, hogy könnyebb-e, vagy nehezebb valakinek látássérültként állást találni. Úgyhogy inkább valamit tenni szeretnék érte. Amikor egy beszélgetés kapcsán személyesen megismertem az ő történetét, az rázott meg, hogy hosszú évekig azt a visszajelzést kapta, hogy mennyire kiváló munkát végez és még ezt jelképesen is elismerték. Aztán eljött a nap, amikor hirtelen ez már nem volt

Erőt adó sorok egy kalkuttai gyermekotthon faláról
(hétfő: egészségmegőrzés-emberi kapcsolatok – tematikus nap)

 

Két nappal ezelőtt olvastam ezeket a sorokat először. Annyira nagy hatással voltak rám, hogy elhatároztam, ha jövőre elfogy az erőm, elegem lesz valamiből és elfelejtem, hogy miért is dolgozom és miért is élek, ezt fogom elővenni. Ajánlom minden kedves olvasóm figyelmébe az alábbi gondolatokat, akár azt is mondhatnám, hogy mentsük el magunknak ezeket az év minden napjára, tegyük fagyasztóba, tartósítsuk, hogy el ne vesszenek. Milyen jó lesz elővenni, ha úgy hozná a szükség, ha elfáradunk, ha el akarnánk lankadni, ha értetlenség, vagy egyéb okok miatt fájdalom érne bennünket. Áldásban gazdag új évet 

Veszítés a hétköznapokban
(csütörtök: pozitív látásmód – tematikus nap)

A napokban találtam egy gyönyörű költeményt, amint az ünnepekre készülve keresgéltem valamit, amit megoszthatnék a barátaimmal. Milyen érdekes, hogy a búcsúzás, az elengedés kapja a hangsúlyt és nem a halál. Szinte a mindennapokra bontja le a költő a tényt, valamitől mi mindig búcsúzunk. Hogyan lehet ezt úgy elfogadni, hogy még a reménység is megmaradjon? A vers után lesz két link, ahol a halállal és a veszítéssel kapcsolatos írásaimat lehet megnézni egy kupacban. Nekem az életben nagyon fontos az őszinteség, a dolgokkal való szembenézés és a reménység keresése, bármilyen jellegű veszítésről is legyen szó az életben. Édesanyám, vagy a látásom, saját, vagy mások

Hallotta már ezt a kijelentést a kedves olvasó? Előfordult már esetleg, hogy nem merte felvállalni éppen emiatt a gondolkodás miatt azt, hogy ön reménykedik? A közgondolkodásban ott van, hogy hit egyenlő naivitás. Akinek már nincs más lehetősége, akkor bugyután odafordul valamilyen láthatatlan lényhez és hisz benne, hiszen jobbat nem tud szegény. Szegény! Volt olyan időszak, hogy egyszer én is elgondolkodtam, hogy miért hiszek és bízok Istenben. Azért, mert vak vagyok és úgysem bízhatok és várhatok semmi jót máshonnan? Valójában én ez által gyenge vagyok, hogy nem látok? Nemrég hallottam ezzel a problematikával kapcsolatban, hogy igen, bátran bevallhatjuk, hogy Isten a gyengék menedéke, hiszen mi nélküle valóban elveszettek vagyunk. S az, aki azt állítja, hogy erős, vajon meddig? Hány csapás után adja fel az ember az erejét? Vajon akik azt mondják erősek, meddig bírnák az alábbi embert ért csapásokat? Horváth Zoltán, egyik jó barátom tanárára emlékezett vissza. Megrendített a történet. Ez után egy verset is közreadok majd, ami szintén nagyon megérintett, ezt egy kedves olvasó küldte nekem. Nagyon szép.

 

„Az ofőt nagyon hamar megkedveltük, mert egy olyan közvetlen figura volt, és még jól is értett a nyelvünkön. Igaz, hogy néha azért is bocsánatot kért, hogy levegőt vesz, de

Ki látott már olyan gyereket, akinek a szülei első szóra megveszik neki azt, amit kér, mégis elégedetlennek látszik? Hogy lehet ez, mi áll a háttérben? Felnőtt korra mitől válhat valaki kitartóvá az emberi kapcsolatokban is?

 

Sokan vágynak egy összetartó családra anélkül, hogy komolyan számolnának azzal, bizony az életben a nehezebb időszakokhoz kitartásra, hosszú türelemre van szükség, mire sikerül túljutni egy problémán. A nehéz pillanatokban az örülni tudás készsége elengedhetetlen. Biztosan a kedves olvasó is találkozott már azzal a jelenséggel, hogy ugyanaz a helyzet az egyik embert földbe döngöli, a másik ember vígan átlendül rajta. Az egyik oka ennek az lehet, hogy volt lehetősége kialakulni ennek a készségnek. Én nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy ez nevelhető, mert az egyik kislányunk olyan, hogyha kap egy csokit, akkor azon kesereg egy pillanat mulva, hogy miért nem kettőt kapott. Hogyan lehetne