“Emlékszel még ugye a kamasz éveinkre…?”

Bejegyzés adatai

 

Ákos Karcolatok című albumát hallgattuk egyfolytában, amikor beköltöztünk a gimnázium kollégiumába. Ez a bejegyzés egy kis emlékezés egy barátságra, osztályra. Persze az a célom, hogy ez ne csak rólam szóljon, hanem remélem, hogy fel tudok ébreszteni egy-két jó érzést a kedves olvasóban is. A barátság mellett Szó lesz közösségről és az is kiderül, hogy vajon tényleg csak vak ember értheti meg igazán a másik vak embert? Igaz barátság csak sorstársak között létezhet? Vajon egy látássérültnek csak látássérült sorstársai vannak?

 

A pozitivnap.hu oldalán találtam egy érdekes cikket a világ 10 legintelligensebb emberéről. Vajon ők tudnák erre a kérdésre a tökéletes választ? Ha az érzelmi intelligenciájuk is kiemelkedő, akkor bizonyára. Az empatikus készségük is fejlett ilyen esetben ezeknek az embereknek. A társadalomba való beilleszkedési készségeik vajon milyenek? Arról nem szól a cikk, de én történetesen emlékszem, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének épületében volt egy rendezvény, ahol részt vett Polgár Judit is. Az a hír járta, hogy a több híres ember között, akik meg voltak még hívva, ő volt az egyetlen, aki a vak emberek között ténylegesen is ott volt. Szimultánt sakkozott, ha jól tudom. Állítólag kedves és közvetlen személyiség. Én nem voltam ott, de örülök, hogy ezt tapasztalták a jelenlévők. Ő a világ 10 legintelligensebb embere közé tartozik. Vajon ő mi alapján választ barátokat? Csak a zsenik jöhetnek számításba?

 

Jelenleg hazánkban az az irányadó szemlélet, hogy lehetőség szerint integráltan vegyenek részt az oktatásban a látássérültek. Tehát tanuljanak látó társaikkal együtt. Semmiféleképp nem szokták tanácsolni a magántanulást csupán a látásprobléma miatt. Nyilván azért ez az irányadó elv, mert egy közösségben való megtapasztalás, élmény tudja segíteni igazán azt, hogy akinek probléma van a szemével, az is be tudjon illeszkedni, akinek meg nincs, elfogadóbbá válhasson, hogy aztán ne kelljen zavarba jönnie, ha találkozik ilyen emberrel. Van egy kedves barátnőm, aki egy olyan iskolában dolgozik, ahol kifejezetten ezt a szemléletet erősítik és igyekszenek minél több sérült fiatalt felvenni. Mégis, egy kutatása során például azzal a hiedelemmel is találkozott, hogy a vak fiataloknak a legjobb társaság a másik vak osztálytársa, hiszen ők tudják csak igazán megérteni egymást. Had írjam most le röviden egy barátságom történetét, amivel azt szeretném szemléltetni, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen, bár tény, hogy ltétezik az a jelenség, hogy szünetben szívesebben msn-ezik vak barátjávan némelyik fiatal ahelyett, hogy a többi osztálytársaival lenne együtt, akik látók. Egyébként ezen elcsodálkoztam, hogy van ilyen.

 

A gimnáziumban látó fiatalok között voltam tanuló. Mondjuk más lehetőség nem is lett volna. Ha valaki eljut a középiskolába, azt már integráltan végzi el, azaz a látó diákokkal együtt vesz részt a tanórákon. Volt az oztályban rajtam kívül még egy vak lány. Ő teljesen nem látott semmit, én még akkor a saját írásomat, ha nagy betűkkel írtam, akkor el tudtam olvasni. Az érettségire már azért nem. A tananyag felolvasásához viszont segítségre volt szükségem. Akkor még nem volt számítógépem, a többiek is dos-t tanultak a számítástechnika órán. Elektronikus könyv egyáltalán nem volt elérhető számomra és gép hiányában a scannelés se segített volna rajtam. Ráadásul a régi beszélő egységnek a hangja nagyon nehezen volt érthető nekem. Volt egy barátnőm, aki nagyon sokat tanult velem. Olyan is előfordult, hogy tanár jött oda hozzám, hogy beszéljenek velem. Szerintük azért nem tud mégjobban teljesíteni ő, mert velem tanul, nekem olvas fel és a saját dolgaira nincs ideje miattam. Valószínű, hogy így lehetett, de ezt nekem sosem mondta a barátnőm, mert annyira akart segíteni és ő volt az egyetlen akkor még, aki mellettem volt a tanulásban. Másodikba már egy osztályba jártunk, hogy legalább a házi feladatok, a másnapra tudnivaló dolgok eggyezzenek. Ekkor már nem jött panasz.

 

Aki ismeri a kamaszokat, az tudja, hogy ilyenkor a lányok még pisilni is együtt mennek. Reggelizni, ebédelni és vacsorázni át kellett járni egy központi épületbe, ahol többszáz emberre főztek. Mindenkinek magának kellett a tálcákra pakolni az evőeszközöket és az ételt, aztán odamenni egy üres asztalhoz. A konyhás nénik meg is kérdezték, hogy mi testvérek vagyunk-e, mert annyira együtt voltunk tényleg. Mindig csak mi ketten mentünk mindenhová. Minden dolgunkról csak ketten beszélgettünk. Persze azért a szünetekben, vagy kirándulások alkalmával másokkal is barátkoztunk, de visszanézve azt mondhatom, hogy azért mi eléggé elkülönültünk talán a többiektől. Ez akkor tűnt fel igazán, amikor neki máshová kellett mennie az utolsó évben és el kellett, hogy vváljunk egymástól. Hirtelen szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy senki mással nem törődtem igazán és szinte nem is ismerek senkit az osztályban. A másik vak lány persze más tészta volt, mert, vele is sokat beszélgettem, de ő haza járt, én pedig kollégista voltam. Az osztályfőnökünk arra a döntésre jutott, hogy beosztja az osztálytársakat, hogy mikor ki fog délután velem tanulni. Nagyon érdekes volt ez az élmény. Egyenként ismerhettem meg a többieket. Ők felolvastak, én pedig tudtam nekik segíteni, ha nem értették. Ezért sokszor voltak hálásak. Persze olyan is volt, akivel akkor beszéltem életemben először. A szobatársak is kezdtek közelebb kerülni hozzám.

 

Emlékszem, sokat sétáltunk a belvárosban és a barátnőm nézegette a kirakatokban a szép ruhákat, holmikat. Közben arról álmodoztunk, hogy majd hogy fogjuk meghódítani leendő férjeinket. Azóta gyermekeink lettek és nagyon sokminden változott. Én sosem fogom elfelejteni, hogy ő mennyit tett értem. Mindig hálás leszek neki azért, hogy megismerhettem a barátság érzését úgy, hogy testvérként tartottunk össze. Az elengedés mindig nagyon nehéz nekem, de az a jó, hogy akik igazán ragaszkodnak egymáshoz, azok ha keveset is beszélnek, keveset, vagy egyáltalán nem tudnak találkozni, mégis megmarad az a mag, amiből kialakult a barátság és az nem vész el. A hasonló lelkület, a sorsunk alakulásának hasonlósága mind, mind segített abban, hogy jól megértsük egymást. Ő látott, én nem, tehát ez a dolog éppen nem passzolt a körülményeinkben. Ő mégis igyekezett megérteni az én nehézségeimet, segített, ahol tudott és mivel együtt éltünk meg minden élményt, ezért nem is volt kérdés, hogy velem lehet-e beszélgetni akár látványról is. Ráadásul én is tudtam neki támaszt nyújtani, hiszen a lelki problémáink kamasz korban igen csak hasonlítottak egymásra. Világnézet, szerelem. Ha valaki igazán elkezd barátkozni egy másik emberrel, akkor egyszeriben eltűnnek a hiedelmek és egy reális kép alakulhat ki. Viszont ahhoz kell a bátorság az elején, hogy minden előítélet ellenére valaki barátkozzon, kapcsolatot teremtsen, mert el kell hinnie az illetőnek, hogy amit gondol, az lehet, hogy nem is úgy van. Esélyt kell adni, hogy működhet egy kapcsolat, ha a két fél igazán rokonlélek. Ilyen értelemben nincs két párt, látók és nem látók, hanem emberek, akik szimpatikusak, vagy sem. Lehet, hogy most ez egyértelműnek látszik, de a gyakorlatban azért egy igazi barátra lelni egy látó fiatalokból álló közösségben nem olyan egyszerű. Kiss Csillának, aki kutatómunkát végez ilyen területen, vizsgálati témája, hogy milyen tulajdonságok azok, amik elősegítik, hogy egy látássérült diák be tudjon illeszkedni a közösségbe és barátságokat is kössön. Ennek érdekes eredményeiről is tervezek majd beszámolni.

 

„Emlékszel még ugye a kamasz éveinkre…?”

Ákos dala hallható a linkre kattintva

Keresd meg a lányt

 

http://youtu.be/-5j90sQFOIM

 

Ezt a bejegyzésemet ajánlom Horváth Péterné Bettinek sok szeretettel!!!