Azt hittem a barátom

Bejegyzés adatai

Téged meg tudna vigasztalni, ha macskát simogatnál és hallhatnád, ahogy neked dorombol?

Nagyon sajnálok most egy-két embert a környezetemben, mert épp csalódáson mennek keresztül. Gondoltam, talán nem vagyok egyedül azok közül, akik ilyen helyzetben úgy érzik, hogy semmi okosat nem tudnak mondani. Egy megértő kézfogás, meghallgatás, és kész. Van, aki a humorával tud ilyenkor kedveskedni, ami segít egy kicsit feledtetni a fájdalmat.

 

A minap kaptam egy linket egy riportról, ami arról szólt, hogy Japánban korlátozni akarják a macskás kávéházak nyitvatartási idejét. Korábban kell, hogy bezárjanak, pedig az emberek többsége inkább a késői órákban tudna oda ellátogatni, merthogy dolgoznak. A lényege ezeknek a helyeknek, hogy macskát lehet simogatni, hogy oldódjon az aznapi stressz. Több is van, összesen 39, tudhattam meg. Még ilyet! Ha nálunk lenne ilyen kávézó, én rendszeresen látogatnám, mert a macska a kedvenc állatom és a kávét is szeretem. Barátokkal együtt lenni és beszélgetni egy jó helyen, az pedig egyenesen feltölt. Aztán az is eszembe jutott, hogy vannak olyan barátaim, akiknek vakvezető kutyájuk van, nos, akkor azok a kutyusok biztosan nem mehetnének be. Ha esetleg egy kutyás ismerősöm olvassa ezeket a sorokat, akkor írja már meg, hogy hogyan viselkednek macskák közelében a segítő jószágok! Eljátszottam a gondolattal, hogy itthon nyitunk egy ilyen helyet, hiszen az udvarunkon van 5 cica is, sőt, nálunk még kecskét is simogathatnának a vendégek. Gyerekkoromban mindig macskatenyésztő szerettem volna lenni. Sokszor kaptam ajándékba velük kapcsolatos magazint és könyvet. Az egyik legkedvesebb cicánk hangja meg van örökítve egy vizsgamunkámban, melyet egy médiatanfolyam végén készítettem. Azért is örülök ennek, mert már nincs közöttünk, egyszer elment itthonról és nem jött haza. Ő volt az utolsó, akihez nagyon kötődtem, azóta tudatosan nem akarok már ragaszkodni egyik állathoz sem, aki az udvarunkban van, mert nagyon rossz, amikor elveszítem őket. Ezzel a veszteséggel járó fájdalmakat akartam csökkenteni, de elképzelhető, hogyha számolnék azzal, hogy egyszer eljön az ideje, hogy el kell engednem kis kedvencemet, akkor nem borulnék ki annyira, hogy többet másik jószágot ne akarjak szeretni. Lehet, hogy ez után az írás után fogom magam, és megsimogatom az egyik macskánkat, és beengedem a lelkembe is a dorombolását…

 

A szomorkodó barátaimnak mihamarabbi gyógyulást kívánok.

 

Mivel még most tanulom, hogy vakon hogyan tudom szerkeszteni a szöveget a weben, ezért egyelőre a riport linkjét a hozzászólásoknál tudom belinkelni. 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments