Az erő sodrásában

 

A Never Give Up gospel kórus próbafolyamatának élményei 8. rész
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Illat, felhő

 

Nem, nem, nem, az biztos, hogy az angyalok nem úgy énekelnek, ahogyan őket sokan ábrázolják. Hárfa, felhők és láblógatás. Ha én most leírom majd, amit hallhattunk a próbán, ki fog derülni, hogy ez egyszerűen lehetetlen, hogy így legyen. A legújabb dalnál, amivel kezdtük, azt kellett elképzelni, hogy pl. egy mezőn vagyunk, s egy angyali sereg énekel finoman, lágyan, majd egyre erőteljesebben. Nem volt nehéz egy ilyen dolgot magam elé képzelni, de úgy láttam, hogy másoknak sem okozott gondot. Olyan ennek az éneknek az egész hangzásvilága, hogyha Balázs nem használta volna ezt a képet, valami hasonló biztos előjött volna sokunknál. Többen is kijelentettük félhangosan, hogy eddig ez a dal tetszik nekünk a legjobban! Persze mindegyik nagyon jóóóóóóó leszJ! Éneklés közben igen csak uralkodni kellett az érzelmi sodrások felett, a könnyeimmel küszködtem. A próba előtt pedig még másfajta felhőre is felülhettünk, történetesen illatfelhőre. Egyik kedves férfiú kórustagunk meglocsolta a hölgyeket. Úgyhogy ez a próba fizikai és lelki értelemben is öntözéssel indult, ami igazán jól esett.

 

Folyamatos stressz

 

Ismét előjött a mozgás témája, mert valahogy nem mertük többen átadni magunkat a dalnak. Azért, mert nem látunk? Vagy ennek egyáltalán nincs köze a vaksághoz? Már korábban is említettem a bejegyzések valamelyikében, hogy Balázs volt az első ember, akitől azt hallottam, hogy akik nem látnak, folyamatos stresszben vannak. Ő ezt ma is elismételte. Elmondta, hogy sokat beszélgetett szakemberekkel az utóbbi időben a látássérült tagokkal kapcsolatosan. Az például, hogy mi ezt a stresszt már nem is éljük meg annak, ez csak azért lehet, mert hozzászoktunk, de attól függetlenül egy létező dolog. A látás hiányában folyamatosan egyéb ingereket keresünk és ez egyfajta feszültséget eredményez. Persze a mozgásunkra nyilván a térlátás hiánya is hatásal van, de most a próbán a stressz volt hangsúlyosabb megközelítési szempont. Arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetünk oldottak. Hogyan lehetne azt megélni, hogy levetkőzzük a gátlásainkat, hogy ne érdekeljen minket, mások mit mondanak, gondolnak stb. . Én is most jöttem rá, hogy ez a dolog sokkal inkább befolyásol, mint az, hogy nem érzékelem úgy a teret, mint aki lát.

 

Teszteltem magam

 

Közlekedni tanítottak, itthon és más ismerős környezetben is simán mászkálok anélkül, hogy csoszognék, bizonytalankodnék. Le akartam tesztelni, hogy tényleg önmagam felvállalása a gondom, vagy még mellette mennyire befolyásol az, hogy nem látok. Volt egy kis szünet és kimentem a folyosóra sétálni. Meg akartam vizsgálni, hogy tudok-e lazán menni egyedül, csak úgy. Titokban reméltem, hogy azért ez is segít majd rajtam, mint amikor valaki megrázza a kezét, lábát, hogy ellazuljon. Tudtam, hogy ott nincs akadály, persze ember sem volt a láthatáron. Érezni akartam a mozgás szabadságát, a feltételek adottak voltak. Ahogy lépkedtem, megfigyeltem, hogy mindennek ellenére nem könnyed, nem légies. Szinte ideges mászkálásnak tűnt a saját szememben az egész, mint amikor az ember valamire vár és már kínjában nem tud mást csinálni, hát mászkál, ettől vár valamit. Persze azért attól is féltem, hogy valaki ki ne nézzen az ajtón, meg ne lássa, hogy én ott felalá mászkálok, mert mit fog gondolni. Tényleg ott van ez a félelem, nyakoncsíptem, látom, már nem tagadom, kiderült teljesen világosan. Úgyhogy megállapítottam, megtapasztaltam, hogy a belső állapot az, ami tényleg kifelé hat. Hiszen a tér biztonságos volt, akár szaladhattam is volna. Akkor mégis hogyan lehet az enyém a szabadság?

 

Belülről kifelé

 

A mozgásról úgy beszélt Balázs, mint egy belső állapot külső vetülete. Nem az a lényeg, hogy arra koncentráljunk, hogy most mozogni kell, mert ezt várja tőlünk. Vagy mert így szokás, vagy mert mindenki mozog és akkor ki ne lógjunk a sorból. Az a lényeg, hogy amikor valami történik ott belül az éneklés alatt, azt engedjük át a testünkön, hogy látszódjon. Ezek természetes mozdulatok, melyek a dal átadását szolgálják. Olyan élményt kell keresnünk, melyben indulatokat élünk meg. Nem kell, hogy ez rosszindulat legyen, bár a langyos víznél még ez is jobb. Az indulat önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem ez az a dolog, ami teljesen más hangszínt fog biztosítani az énekléshez, mellyel magabiztosságot, erőt tudunk átadni. Úgyhogy majd elgondolkodom, hogy mikor és miről szoktam teljes átéléssel beszélni, mert azért szoktam és milyen érdekes, hogy olyankor nem is arra gondolok, hogy ki mit gondolhat, mert annyira át akarom adni az adott üzenetet, mondanivalót. Milyen jó, hogy ez most eszembe jutott!

 

Ami szerintem mások félelmeinek is az alapja

 

Sajnos amikor teljes beleélést láttam annak idején bárkinél, én is olyanokat gondoltam, amiket nem szeretném, ha rólam gondolnának. Belül mindig kinevettem az ilyen helyzeteket. Miért? – tettem fel magamnak a kérdést. Szokatlan és furcsa mozdulatokat láttam. Az arcok is teljesen másképp néztek ki ilyenkor. Ugyanakkor amikor az ember belekerül annak az illetőnek, előadónak a hatása alá, akkor már semmi nem számít. Csak egy kívülálló számára idegen az élet megnyilvánulása, de ha bekerül az erő terébe, ő is részese lesz. Ezen gondolkodtam. Ez tipikusan az a jelenség, hogy attól félek, hogy más is azt gondolja, amit én szoktam olyankor, amikor ilyet, vagy olyat látok. Ismét sikerült elcsípni valamit, amiről másképp gondolkodhatom ez után. Végülis nekünk az a célunk, hogy bevonjuk a közönséget abba a szférába, amiben mi is énekelünk. Ez csak úgy lehetséges, ha mi adunk előbb. Bátorságra van szükség, ha adni akarunk. Mert ugye adni akarunk? Akkor ezt nem úszhatjuk meg.

 

Élet-halál kérdés

 

Igen, az adás szándékára kell gondolni. De most egy más kép ugrott be. Egyik kedvenc előadóm, Schlingloff Sándor használt egy olyan hasonlatot valamire, ami igazán megragadott. Háború van és az emberek olyankor az életükért igen furcsa dolgokat tesznek. Egy szál gatyában, felkapva kisgyermekét például egy apa szalad az erdőbe az életéért. A fiú lehet, hogy nem érti, hogy mi ez az egész és megijed, de az apa tudja, hogy mit csinál. Ha nem tudnánk, hogy háború van, mi is kinevetnénk, ha ilyet látnánk egy családfőtől. De olyankor, amikor az emberek az életükért tesznek dolgokat, akkor senki nem nevet. Balázs mesélte, hogy egyik koncertjük után odament hozzá egy ember és elmesélte, hogy előtte öngyilkos akart lenni. Aztán egy barátja elhívta őt a koncertre. Azt mondta, hogy ez sokkal több volt, mint zene. Valami belül megváltozott. Akarunk életet menteni az éneklésünkkel? Ekkora tétje van ennek? Mennyire vesszük mi ezt komolyan? Ezzel a szemlélettel még soha nem találkoztam, de igen. Tényleg. Eddig csak arra vágytam, hogy megérintsem az embereket, de most valahogy újra átgondolva, ez kevés. Legalábbis ahogy bennem élt az érintés képe. Valamilyen lágy dolog, ami pár órára még kihat. És egy egész életre? Egy egész életminőségre? Lehetséges ez? Mindenesetre új értelmet nyert ismét számomra az éneklés.

 

Köszönöm

 

Tegnap több irányból is kaptam bátorítást, de tulajdonképpen a múlt hét óta folyamatosan értek ilyen hatások. Ezt szavakkal ki sem tudom fejezni, milyen sokat segítettek nekem. Jelentem, már egész jól vagyok a múlt heti állapotomhoz képest. Iszonyú erő sodrásában élem a hétköznapokat mostanában. Úgy éreztem, ha nem kötném magam oda valamilyen szilárdan álló dologhoz, elsodornának a hullámok, és megfulladnék. Ez a szilárd pózna a kapcsolatom Istenemmel. Nem csak akkor van nagy szükségem az ő megtartó erejére, ha valami nagy bánat, szomorúság ér, de bizony amikor beáramlik nagy erőkkel az élet napsugaras oldala, akkor is lehetetlen megállni két lábon. Én még ilyet most tapasztalok először, nincs gyakorlatom a vadvízi evezésben, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz. Most úgy látszik, hogy ennek jött el az ideje. Egy kedves barátom is azzal bátorított, hogy „ideje van az örömnek…”. Sose hittem volna, hogy az elfogadáshoz, befogadáshoz is segítségre lesz szükségem. Ráadásul nem is akármiért kell élnem ezzel, hanem azért, mert aztán következik a továbbadása ezeknek a dolgoknak. S nem csak írásban, hanem a koncerteken főleg, hiszen erre készülünk.

 

Amikor elsodort a Rába

 

Kenutúrázni voltam egy tábor keretében. Egy helyen kikötöttünk és fürödtünk a folyóban. Alacsony volt a víz éppen ott, elindultam és engedtem, hogy sodorjon az áramlat, közben úsztam. Egyedül voltam. Nem érzékeltem, hogy milyen a folyó sebessége, csak a saját úszásom tempóját észleltem. Egyszer csak egy hang, már elég messziről utánamkiabállt, hogy álljak meg, mert már nagyon messze vagyok. Fel sem tűnt. Visszafordultam, gondoltam visszasétálok, hiszen alacsony a víz. Tévedtem. Nem ért le a lábam és ugye árral szemben kellett volna haladni. Az én úszásom arra volt elég, hogy ne sodródjak mégmesszebb, de nem haladtam előre egy centit sem. Ekkor értem jött az egyik társunk, segített abban, hogy kimenjünk a partra és visszasétáljunk oda, a ahol voltak a többiek. Így indult el egy barátság el a megmentőmmel, így kaptam egy életre szóló élményt.

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:

 

Az erő várótermében

Ajándékozás és öröm a zenében

Büszkeség és Bali-ítélet

Szégyen ide, vagy oda

Csak álltam leforrázva

Az izzadtság édes illata

Zene és önismeret

Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)

 Teljesen ki-vagyok?

Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek

Feladjam, vagy ne adjam fel?

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments