Az ember az Isten játékszere?

Ugye mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy kisgyermek ragaszkodik egy-egy játékához,  anélkül nem is élet az élet. Kis, azaz nagy fiamnak, aki 7 éves lesz nemsokára, van egy kis báránykája, amit folyton magával visz. Ez engem annyira megérint. S hogy miért?

 

Régen mindig olyan büszke voltam arra, hogy lám, a mi gyerekeink nem ragaszkodnak semmilyen játékhoz, biztosan jó anya vagyok és nem érzik, hogy pótlásra lenne szükség. Ugye, hogy az emberi büszkeség határtalan is tud lenni? Pár hónapja kaptunk néhány állatkát ajándékba. Közöttük volt egy kis bárányka. Aznap este, nem tudom, hogy hogyan, de a gyerekek választottak maguknak egy-egy kis kedvencet és azzal aludtak. Aztán csak azt vettem észre, hogy a fiúnk elkezdett kötődni ehhez az általa választott bárányhoz. Már nevet is adott neki, Csillagnak hívják. Persze jön a buta gondolat bennem, hogy na tessék, mégsem vagyok olyan jó, pótlékra van a gyereknek szüksége. Aztán egy csendes gondolat érkezett a vádlás helyébe.

-Figyeld csak meg a kapcsolatát Atinak ezzel a báránnyal! Mondd el neki, hogy Jézus az Isten báránya és hogy mindannyian azok vagyunk. Ezzel a szemmel figyeld ezt a ragaszkodást!

-Rendben, így lesz.

 

Az volt az első, hogy este, amikor arról szoktunk jó esetben beszélni, hogy minek örültünk aznap és milyen szomorúságunk volt, ha volt, szóval este elmondtam a fiamnak, hogy Jézus is egy olyan kis bárány az Atya Isten kezében, mint az övé az ő kezében. Mi emberek, mindannyian ilyen kis báránykák vagyunk a hatalmas szerető Isten kezében. Ennek nagyon örültem, hogy ezt így át tudtam adni, biztos vagyok benne, hogy ezt értette, mert ezt nap mint nap tapasztalta, hogy milyen ragaszkodni valóságosan ehhez a kis állatkához. A gyerekeket nem szokta zavarni, hogy az nem élőlény, annak képzelik és valóságként élik meg a velük való kapcsolatot. Amikor eszünk, odateszi az asztalra, hogy neki is jusson falat. Nyilván az értelmével tudja, hogy csak egy kis játékról van szó, de a szeretetének kifejezésében ez nem zavarja. Egyébként neki épp olyan lelke van, mint egy kis báránynak. Illik is hozzá.

 

Napközben többször is előfordult már, hogy letette valahová, de elfelejtette, hogy hová. Ilyenkor ment a keresés ezerrel. Olyan is történt, hogy csak „harmadnapra” került elő. Látni kellett volna, hogy a kis bárányka elvesztése őt is milyen elveszetté tette. Mintha hiányzott volna belőle egy darab, amit az a kis állat vitt volna magával. El is gondolkodtam azon, hogy amikor mi elveszünk az élet sűrűjében és reszketve, dideregve vagyunk ki tudja, hogy hol, akkor vajon Isten mit érez? Hallottam már olyan megközelítésről, hogy Ő nélkülünk is teljes, neki nincs ránk szüksége, csak nekünk van Őrá. Ezen elgondolkodtam, hogyha valóban van egy szeretetkapcsolat a teremtő és teremtettjei között, akkor ez hogyan befolyásolja a dolgokat? Mi lehetünk bármilyen hatással is Isten érzéseire, gondolataira? Neki tényleg mindegy, hogy velünk mi a helyzet? Ő vajon mit érez, ha érez valamit, amikor mi olyan elveszettek vagyunk?

 

Tegnap délután két alkalommal is szem elől tévesztette a fiam a kedvencét. Állította, hogy bent rakta le valahová, de sehol em találta. Mondtam neki, hogyha bent van, akkor alaposan nézzen át mindent, mert nem tud elpárologni, biztos, hogy meglesz. Persze, hogy nem bent volt, hanem a kinti asztalon lett meg. Ha valóban Isten egy szerető Isten, aki hozzánk akar tartozni és nem szeretné, hogy elvesszünk, mi mindent képes és akar megtenni értünk? Mi az, amit már megtett és a későbbiekben is mire számíthatunk? Ezt a választ olvashatjuk tőle a Bibliában:

 

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lukács evangéliuma 19. fejezet 10. vers)

 

Ha ez igaz, akkor ez örömhír lehet mindenkinek, aki egy kicsit is elveszettnek érzi magát. Jézus mindig a keresésünkre indul. Tudna nélkülünk is létezni, de nem akar. Ha ez nem így lenne, akkor nem hagyta volna, hogy Isten létére emberi testét megöljük. Egy hatalmaskodó erős lény ostorral szétcsapott volna a gyilkosai között. Ehelyett csak ennyit mondott a haláltusájában:

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

 

Ez gyengeség volt tőle? Nem, ez szeretetének történelmi bizonyítéka. Ráadásul a halálával nem volt vége az ő történetének, ahogyan a mi halálunk sem jelent végleges dolgot. Akkor mi értelme is lenne az életnek, ha csak jó esetben is 100 évünk lenne? Miért jó egy teremtőnek ilyen gyönyörű világot alkotni, ha nincs ideje megosztani annak minden szépségét minden emberrel? Ha ilyen öncélú a dolog, akkor nem beszélhetnénk szeretetről.

 

Mi van azokkal, akik nem elveszettek Isten nélkül? Akik nélküle is boldogulnak? Feleslegesnek tartom győzködni őket arról, hogy ez nem igaz, hiszen nem ezt tapasztalják. Miért is ellenkeznék velük. A lényeg az az, hogy szeretnék egy hírt adni arról az Istenről, aki olyan szelíd, mint egy bárány, akihez bátran fordulhatunk, ha az élet mégis az ellenkezőjét bizonyítaná. Ő az elveszettek Istene, akiket senki nem képes feltétel nélkül szeretni, akiknek súlyos teher van a lelkén, akik már belefáradtak az életbe és megfásultak, akik belátják, hogy nem képesek a tökéletes szeretetre. Ezek az emberek ne adják fel, mert létezik egy személy, akitől a feltétel nélküli szeretetet megkaphatjuk, akinek nem lehet kiérdemelni a ragaszkodását, hanem inkább élvezni kell! Merjük ezt hinni és átgondolni minden nap, ez a legtöbb, amit tehetünk! Egy kisgyermeket sem azért szeret a szülője, mert ügyes, okos és jól nevelt, hanem azért, mert az ő gyereke. Ha mi emberek is tudunk így kötődni, mennyivel inkább hatalmában van egy mindenhatónak az ilyesmi. Kezünkbe lett adva a döntés, hogy szeretnénk-e részesülni az atyai szeretetből, vagy nem. Ez az emberi méltóság lényege. Ha igen, akkor csak el kell hinni és bízni kell ebben, hogy Jézus már mindent megbocsátott, bátran felvállalhatjuk tetteinket, mert ez nem lehet akadálya egy igazi szeretetkapcsolatnak. Be akar gyóggyítani minden sebet, amit saját magunknak okoztunk emberi gyengeségünk miatt, vagy mások ejtettek rajtunk.

 

Atikánk egyre jobban ragaszkodik a kis báránykájához. Egyre elszántabban keresi, egyre jobban maga mellett szereti tudni. A mi báránykánk kicsoda? Ki az, akinek a közelsége békességet ad nekünk, akinek a jelenlétében biztonságban érezhetjük magunkat? Ha innen nézzük a kérdést és Jézus esetleg a mi bárányunk, akkor Ő olyan, akit ha elvesztenénk, megtalál minket, ha hallja a kereső kiáltásunkat, keresésünkre indul, ha látja, hogy elhagytuk valahol, úgy, hogy észre se vettük. Én ezt tapasztaltam idáig róla. Ő egy igazi, élő bárány, ezért képes ezt megtenni. Nem egy kedves kis játék, ahogy mi sem vagyunk játékszerek Isten kezében, mégha így is érzi a világ.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments