Anyai füllel

Tegnap nagyon sűrű napom volt. Voltunk énekelni fiatalokkal a Vakok Idősek Otthonában Budapesten, aztán rohantunk haza, mert itthon az oviban is aznap volt az anyák napi ünnepség. Két külön csoportban is jelen voltam és nagyon érdekes volt megfigyelnem egy-két dolgot. A fiatal énekeslányoknak üzenem, hogy a kalandos utunkról holnap fogok írni!

 

Amikor az óvoda ajtaján beléptem elkezdtem abba belegondolni, hogy mit is jelent nekem, hogy anya vagyok. Emlékeztem az én édesanyámra, hogy ő nekem mit jelentett. Ő volt az, aki minden héten pénteken jött értem Debrecenbe, hogy hazavigyen az iskolából Miskolcra, ahol laktunk. Ő volt az, aki a látogatási tilalom ellenére (régen csak vasárnap és szerdánként lehetett a kórházban látogatni), valahogy megoldotta, hogy bejusson hozzám. Nem tudom, hogy hogy csinálta, mert első osztályos voltam akkor. Ő volt az, aki segített gyakorolni az írást. A kezének emlékszem mosószer illata volt, mert amikor én tanultam, ő mindig közben mosott és vasalt. Szerettem a vasaló illatát is. Ő volt az, akinek én voltam a világ közepe. Olyan érdekes, mert sokat gondolkodom azóta is, hogy mit jelent a kényeztetés? Az most jó, vagy rossz? Miért van az, hogy azt gondolom, hogyha őneki nem lettem volna ennyire fontos, akkor nem lett volna miből tankolnom a nehéz években? Nem kaptam meg mindent, amit kértem, legalábbis vannak emlékeim arról, hogy reklámoztak valamit, de mégsem lehetett nekem olyan játékom. Ugyanakkor bátorítást mindig hallottam tőle. Azt mondta, hogy tudós leszek és híres énekes. Persze ezt a zeneovis foglalkozás után mondta mindig, mert hoztam a piros csillagokat. Anyai elfogultság, vagy lehet, hogy ösztönösen jól csinált valamit? Miért van az, hogy én több, mint 10 éve énekléssel foglalkozom és egyre jobban megy? Miért van az, hogy el tudtam végezni a szociológia szakot? Bár tudós, a szó legszorosabb értelmében nem lettem, de a gondolkodás művészete nagyon is érdekel. Ezeket a kérdéseket most azért tettem fel, mert sokat hallottam arról, hogy például az iskolában nem mindegy, hogy hogyan áll egy tanár a diákokhoz. Úgy néz rájuk, mint egy kincses ládikára, amiből csak ki kell bányászni az értékeket, vagy különbséget tesz hátrányos és nem hátrányos helyzetű gyerekek között? Van egy kedves barátom, aki gyermekvédelmi intézményben dolgozik. Könnyek között mesélte el az egyik munkatársának beszólását, mely szerint minek ezeket tanítani bármire is, úgy sem lesz belőlük semmi. Vajon mi az a legtöbb, amit megadhatunk a gyermekeinknek? Mi az a batyu, amit tovább tudnak vinni akkor is, ha esetleg mi már nem tudunk mellettük lenni? Én 8 éves voltam, amikor anyukám meghalt. Mégis, ez alatt a kicsi idő alatt is tudott rám hagyni egy olyan örökséget, ami segített a nehéz időkben. A bátorító, kényesztető szavait, az akadályokat nem ismerő hozzáállását. Anyák napján annak is hálát adok, akitől őt kaptam és ha létezik a „jó” Isten, akkor nem örökre vagyunk elszakítva egymástól. Ha nem létezik, akkor ennyi maradt, őrzöm emlékét és folytatom azt, amit elkezdett bennem és igyekszem továbbadni a gyermekeimnek és csak ez vígasztalhatna, bár ez engem nem elégít meg. Én nem a lenyomata után vágyakozom, amikor rá gondolok, hanem a személyére.

 

Az óvodában nagyra nyitottam a fülemet, mert bár a fiam azt állította, hogy nem fog egyedül verset mondani, mégis meglepett vele. Mivel egy kicsit halkan beszélt, ezért nagyon kellett figyelnem, de amikor meghallottam a kis hangocskáját, melegség járt át, igen, ez az én fiam. Milyen jó is nekem és milyen ügyes és kedves gyerek. A középső lányunk csoportjába beérve sajnáltam, hogy a műsor elejéről lemaradtam, mert az előző csoportban elhúzódott pár perccel biztosan a műsor. Pedig az elején az volt, hogy a lányok vigyék oda a virágot az anyukájuknak és én még akkor bent sem voltam. Vajon mit érezhetett a kislányom? Remélem, hogy nem esett kétségbe. Ahogy beértem, akkor volt az a rész, hogy a fiúk adták a virágot az anyukájuknak és akkor kaptam meg én is az enyémet. Külön jó volt, hogy az ovónénik felsorolták a neveket, hogy éppen kik fognak énekelni, mert Pancsika hangját nem hallottam volna meg az öt másik gyerek mellett. Mivel nincs tökéletes ember, ezért tökéletes anya sincs. Remélem, hogy létezik közöttünk az a szeretetkapocs, ami elsimítja a gyengeségeimből fakadó hibákat. Nem jó, ha magamat másokhoz hasonlítom, egyszerűen csak anyának kell lennem a gyermekeim társaságában. Tudnék mesélni, hogy milyen sokszor elhalasztom a kedvező alkalmakat, ők mégis ragaszkodnak hozzám. Vágyom arra, hogy minél kevesebbszer hibázzak.

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments