Amit nem ronthatunk el tökéletlenségünkkel

Egy szemléltető történet a sokféleségünk és hibáink összehangolásának művészetéről
(hétfő: egészségmegőrzés-emberi kapcsolatok – tematikus nap)

 

Egy emberi gyengeség következtében hányszor megélhetjük, hogy most már nincs esély, nincs remény. Innen már nincs visszaút, valamit teljesen elrontottunk. El sem tudjuk képzelni, hogy egy adott szituációból valami jó is kikerekedhet. Ugyan már, hiszen én csak elszúrni tudom, eddig is ez történt. Ha csak rajtunk múlna minden, akkor lehet, hogy igazunk lenne. Ha viszont egy icikét-picikét el tudjuk képzelni, hogy valaki más is szövi az életünk fonalát rajtunk kívül, akkor felcsillanhat egy kis remény, hogy hátha aza valaki egy nagyobb, és hatalmasabb és egy szerető személy, akinek sikerülhet kihozni a legdurvább helyzetből is valami jót a végén. Egy rendkívül szemléletes kis példatörténetet küldött valaki azzal kapcsolatosan, hogy hogyan lehet az életünk, hibáink ellenére is tökéletes, ha éppen a nagy Mester úgy kívánja. Mi ennek a titka? A perzsaszőnyegnek mi köze ehhez? 

 

F. Antoin: Művészi alkotás titka
 
A perzsaszőnyeget készítés közben keretbe feszítik. A szőnyeg mögötti lépcsőkön, állványokon gyerekek ülnek, akik segítkeznek a munkában. A mester a színen dolgozik, utasításait átkiabálja a gyerekeknek. Megtörténik, hogy valamelyikük hibát ejt. Állítólag éppen ezek a szabálytalanságok igazolják legjobban a perzsaszőnyegek eredetiségét.

Megkérdeztem útvezetőnket, mi történik akkor, ha komoly hibát követnek el a fiúk. Ezt válaszolta: A legtöbb esetben a mester nem parancsolja meg a gyerekeknek, hogy távolítsa el a nem megfelelő fonalat. Ha igazi művész, a hibát belekomponálja a mintába.

Milyen csodálatosan illusztrálja ez a tény Isten munkamódszerét! Mi emberek a szőnyeg visszáján dolgozunk, és képtelenek vagyunk követni a minta alakulását. Tudom mtgamról, hányszor szövök bele nem megfelelő szálat, rendszerint feketét, oda, ahová Isten talán pirosat, sárgát, vagy fehéret szeretett volna. Sőt a mellettem levő munkások is hibáznak. Hányszor kerít
hatalmába a kísértés átkiáltani: Van-e egyáltalán valaki a szőnyeg másik oldalán? Vagy nekem egyedül kell rendbehoznom ezt az összevisszaságot, amit én és felebarátaim okoztunk?

Az is gondot és kérdést vet fel számomra, mennyire kell megváltoztatni a Mesternek előre eltervezett munkáját? Mert egész biztosan nem olyan már a mű, amilyennek elképzelte. Mégis remélem – mivel hatalmas művész – hogy nem tudtam teljesen elrontani azt a perzsaszőnyeget, amely az életemet jelenti.

Amikor majd teljesen elkészül az alkotás, a Mester leemel az állványról és a gyönyörűséges mű elé állít. Csak akkor fogok igazán rácsodálkozni, hogy hatalmas művészi képességével, mint sikerült megakadályoznia, hogy teljesen elrontsam remekművét.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments