Egy lelkészről, aki a braille írást is megtanulta a vak híveiért

Jakab Miklós 100
(vasárnap: a hitélet kihívásai – tematikus nap)

 

November 10-én egy kopjafa ünnepélyes leleplezésének lehettek tanúi azok, akik ellátogattak a Fiumei úti Sírkertbe. Jakab Miklós 100 éve született és 10 évvel ezelőtt hunyt el. Felesége még él, ő például végig jeltolmácsolással szolgált az eseményen. Ki is volt a férje a közösség szemében? Hogyan telt ez a megemlékezés? Erről szól Menyhárt András újságíró cikke az alábbiakban.

 

A temetőben mindenütt csak levelek.
Vörösek, barnák, sárgák és ezeknek számtalan, tengernyi árnyalata.
Fán éltek, leestek,
de itt vannak, léteznek,
holtukban is színesítnek;
holtukban is gazdagítnak. 
Dicsérik a múltat, a hatalmas, nagy fát,
amelyet nem régen igenis, akkor is,
levélszívvel ők éltettek.

Egy emberre emlékeztünk.
Jakab Miklósra.
100 éve született, de mintha most is élne.
A gyümölcsök, az igazi ajándék-ember gyümölcsök tanúsíthatják ezt, akik szelíden, csendesen vették körül a gyönyörű, két méteres kopjafát –a hála eleven, őszinte ábrázatával.
Mivel 16 éve szolgálok a vak emberek között, én is kaptam meghívást.
Előttem közvetlenül dr. Bölcskey Gusztáv állt és tartott méltató beszédet, rövid áhítatot.
Szerencsére volt szabadsága Szent Lőrincet is felhozni, aki a nyomorult sorsúakat és a vak embereket hozta el magával, amikor kérték, követelték tőle az ő kincseit.

  Ki volt Jakab Miklós?

Ember volt, nagybetűs ember.
Az egyetlen olyan lelkész, aki ismerte a Braille-írást és jelnyelven is prédikált a hallássérülteknek. / Képzeljük csak el: hányszor látunk ilyesmit? /
Emiatt folytatott gyógypedagógiai tanulmányokat is.
És ő volt az egyetlen lelki vezető, aki társként -munkatársként- kezelte a fogyatékos embereket.
Ő volt az, aki bátran mert közösséget vállalni velük, mások által eléggé lenézettekkel,  nyomorultakkal, a siket és vak emberekkel, akikről olyan sokan, még a neves vezető lelkészek egy része is elfordították a fejüket. 
Olyanokkal, akik egy szemétszedés alkalmából bizony sok „elit” ember lapátjára rákerülnének.

Jakab Miklósné, az özvegy szerint a férje azért nevezte munkatársainak a vak embereket, mert „hat évtizeden át együtt igyekeztek Krisztus követőivé nevelni az imádkozó, magukat keresztyénnek nevező embertársakat.”
( A püspök beszéde közben ő maga jeltolmácsolt. )
De mondjuk ki a titok jobb megértéséhez: Jakab Miklós maga is olyan volt, mint azok a látás és hallássérültek, akik között szolgált, és akik már csak a helyzetüknél fogva sem lehetnek mások, mint alázatosak. 
Akikre azt mondja az Ige is, hogy velük van az Isten, akárcsak a megtört szívűekkel. / Ézs. 57:15 /
Jakab Miklóssal ott volt az Isten!

Zene a megemlékezés alatt

 

Muzsikált a Landini együttes, amely csupa vak emberből áll és fújták, fújták a hatalmas furulyát, idézvén a középkort, hozzáadva honnét jövő lendülettel, korosodó arccal is éneküket.  
És felcsendült negyven torokból a Székely himnusz is –jelezve Miklós bácsi gyökereit.

  Jöttünk visszafelé;….egy valóságos álomból,….. amely levelektől besárgult, festői szépségű és melankolikus háttérben volt ágyazva, …..s csak néha törte  meg egy József Attila, egy Vörösmarty vagy egy Karinthy  -sír.

 

 

 

A Landini együttes mások felé történő szolgálatáról, zenéjükről szól ez a rövid riport, amit a youtube-on találtam. Itt megnézhető:

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments