“Akik a sötétben is látnak”

Bejegyzés adatai

Reményik László könyvének a címe ez. Hogy lehet ilyen szempontból megvilágítani a látásukat elveszített emberek helyzetét? Nekem ez akkor jött le igazán, amikor az éjszaka közepén csak én voltam képes megnézni, hogy hány óra van. Sokan nem tudják elképzelni, hogy pár hétköznapi tárgyat  hogyan használunk látássérültként, úgyhogy ezekről is szó lesz.

Nem rég volt az óra átállítás. Ezzel kapcsolatosan történt egy nagyon vicces dolog. Nekem olyan telefonom van, hogy azt feltételezi rólam, hogy elfelejtem előre, vagy visszaállítani az időt. Sebaj, majd ő megoldja. Se szó, se beszéd, elvégzi a műveletet. Pedig én azt várnám tőle, hogy ezt legalább közölje velem szó, vagy beszéd formájában. S miért várok el tőle ilyesmit? Azért, mert rá van telepedve egy program, ami által ezt megteheti. Kimondja azt, amit gondol, jaj nem, azt, amit más láthat a képernyőn. Nekem nem olyan rég van ilyen kütyüm, mert most már megfizethető áron is lehet kapni olyan okos telefont, ami szinte a legbutább a maga nemében, de a szoftver legalább felmegy rá. El tudja bárki is képzelni az olvasók közül, hogy milyen lenne a világ sms írás és olvasás nélkül? El lehet azt képzelni, hogy a telefonszámokat papírról, vagy a számítógépből kell kikeresni? Rossz lehet az, amikor mi kapunk üzenetet, de mástól függ az, hogy időben el tudjuk olvasni? Ma már az is kezd illetlenséggé válni, ha egy nem fogadott számot nem hívunk vissza. Hogyan is lehetnék figyelmes, ha nem látom és ezért nem tudom, hogy ki hívott? Körülbelül egy éve van az, hogy megoldódtak nekem ezek a problémák. A névjegyzék szerkesztése, sms írása és olvasása nem okoz gondot. Még a digitális hangfelvevőt szoktam használni a telefonon és az óra beállítást. Most érkeztünk el a sztori lényegéhez. Lelkiismeretesen, ahogy azt az ősidőkben megszoktam, előre állítottam az időt este, hogy ne kelljen hajnali kettőkor felkelni ugye és három órára állítani, mert bücsületesen csak így lenne szabad. Reggel ébredek és megállapítom, hogy elaludtam. Későn keltem egy kicsit. No sebaj, azért így is el fog telni a nap. Erre közli a férjem, hogy nem annyi ám az idő, amennyinek én gondolom, hanem egy órával kevesebb. Micsoda? Akkor nem is aludtunk el? Ilyet átélt már valaki, hogy annak ellenére, hogy áttállítja az óráját, mégis kellemes csalódás éri? Még lehetett pihenni és vasárnap volt. Ez annyira felszabadító érzés. Végülis hálás lehetek a telefonom okoskodásának. Mivel háláljam meg neki? Gyakrabban tegyem töltőre? Most jogosan kérdezhetné az olvasó, hogy hogyan nézhetem meg az időt a sötétben? Másképp is tudhatjuk, hogy hány óra van. Ha a telefonnal beszéltetem meg, akkor esetleg felébred a család, vagy a tanár észre veszi, hogy unom az óráját, mert lekérdezem az időt, pedig nem feltétlenül lenne így, hiszen ez nekünk olyan, mint másnak egy pillantás. Mégis cikinek érzem, ha valaki beszéde közben megnyomnék egy gombot, hogy meghallgassam, mennyi az idő. Régebben voltak külön gyártva beszélő időmérők, ma már nem tudom, hogy mennyien használnak ilyesmit, mert régen jártam olyan közösségbe, ahol több látássérült is lett volna egy helyen. Inkább most itthon élem ki a közösség utáni vágyaimat a gyerekek mellett és az Internet segítségével tartom a kapcsolatot a barátaimmal. Visszatérve, valószínűnek tartom, hogy sokan már a telefonjukkal bonyolítják a levelezésüket is és az idő lekérdezése már nem igényel külön eszközt. Mégis van egy csendes társ, mely segíthet a diszkrét óranézegetésben. Mi csak braille órának szoktuk nevezni, mert ki lehet tapogatni a mutatók állását, miután felnyitottuk a kis üveg lapocskát. Ezt éjjel-nappal látni lehet és olyan diszkrét, hogy bátran bevallhatjuk magunknak, ha unalmas egy előadás. Ha sietnünk kell, de nem akarjuk megbántani a másikat azzal, hogy a szavába vágunk a hangos órával, akkor ezt csak szépen használjuk és finoman tudunk utalni a beszélgetésben, hogy nekünk hamarosan mennünk kell. Ezt normális helyzetben mások is így csinálják és én örülök, hogy ebből nem vagyok kizárva. Bár az én tapintható órámnak szoros a szíja és nem sokat hordom, de a tudat, hogy van lehetőségem arra, hogy úgy nézzem meg az időt, hogy ezzel ne bántsak meg másokat, megnyugtat. S miből nem maradok még ki? Ismét belevágtam egy programba, ami segít a háztartásvezetésben. Vannak olyan feladatok, amire időt kell kiszabni a koncentrált figyelem érdekében. Ez rendkívül hatékony, mert én is olyan vagyok, hogy hajlamos vagyok elkalandozni a gondolataimmal és szétfolynak a tevékenységek a kezeim között. Van egy olyan elv, hogy be kell állítani az időzítőt 15 percre és egy-egy feladatot ennyi ideig kell csinálni. Nem ennyi idő alatt kell végezni vele, hanem ennyi ideig tesszük azt a dolgot. Ha utáljuk éppen, akkor arra is jó, hogy azt mondhassuk magunknak, egy negyed óráig kibírjuk, hogy ez épp a tennivalónk. Meg kell nézni, hogy mennyire haladtunk. Rendkívül fel tudja pörgetni az adott tevékenységet, ha arra törekszünk, hogy ennyi idő alatt azért jó lenne befejezni. Biztosan ismerős az a szituáció, amikor hirtelen kell összerámolni, mert egy váratlan vendég érkezése van kilátásban. Milyen érdekes, hogy akkor milyen hatékonyak vagyunk nem? Ha valaki küzd az idejével és a háztartással, akkor itt a program, amibe érdemes belekukkantani, rendkívül hasznos! Nekem vakon minden amúgy is lassabban megy, tehát jól jön bármilyen praktika, amivel könnyebben boldogulhatok. Ha valaki látássérültként megy fel erre az oldalra, akkor sokat kell nyomni a lefelé nyilat, mire a témához ér, mert más fajta praktikákról szóló felhívások olvashatók felette. Minden az otthon és életünk szépítéséről szól azokban a bejegyzésekben egyébként.