A valóság látszata

Énekpróbák Bolyki Balázzsal

(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Több hónapja már annak, hogy írtam bejegyzést arról, hogy hogyan is haladunk a Para-ra Gospel Kórusban a próbán. Az újonnan érkező látogatók kedvéért elmondom, hogy ez egy sérült emberekből álló közösség, melynek szakmai vezetője Bolyki Balázs. Őt a közönség a Bolyki Brothersből ismerheti még, vagy találkozhatott vele a Bolyki Soul&Gospel Kórus, vagy annak junior tagozatának koncertjén. Mindkettő kórust ő vezeti. A saját maga által kifejlesztett módszere alapján tanít bennünket énekelni, miközben sok esetben az élet más területeire is alkalmazható, értékes gondolatokat is kapunk. Ha tőle idézek, arra mindig utalni fogok, de annyiban változni fognak az élménybeszámolók, hogy hangsúlyosabbak lesznek azok a szempontok és gondolatok, amik annak hatására indultak el bennem, amiket ott megéltünk a próbán. Illetve igyekszem olyan szempontokat, kérdéseket is tárgyalni a jövőben, melyek olyan embereket is érinthetnek, akik nem énekelnek még a fürdőszobában sem, de érdekli őket, hogy a különböző helyzetekben hogyan tudunk mi sérült emberként boldogulni, s ez erőt ad nekik. Természetesen a felmerülő téma keretét mindig a próbán elhangzottak adják majd meg.

 

Tegnap sok szó esett látszatról, valóságról, önmagunk megmutatásáról. De hogy állunk azzal a kérdéssel, hogy el tudjuk fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk? Sőt, élvezni is tudjuk szabadon az ÉLETTŐL kapott adottságainkat? Hazafelé ezen is sokat gondolkodtam. Hálás vagyok, hogy ezen a területen például nagyon sok lehetőségünk van fejlődni mert nem maradhatunk olyanok, akik el akarnak búnjni, akik álarcban akarnak járni. A színpadon különösen nem, tehát ez a része az életünknek kemény edzés alatt van.

  

Hírdetőoszlop

 

Ez vagyok én, amikor kiállok az emberek elé. Balázs ezzel a hasonlattal élt. Mi az, ami rám van írva? A színpad mindent felnagyít. Ha bátortalanok, bizonytalanok vagyunk, ha örömünk igazi, ha felszabadultan tudunk létezni. Mi mit szeretnénk, ha látnának rajtunk? Mostanában rövid dallamsorokon keresztül szoktuk gyakorolni, hogy hogyan vigyük bele a „szándékot” az énekhangunkba. Volt, amikor Balázs gondolati képeket adott, amire gondoljunk, miközben énekelünk, volt, amikor valamilyen mozdulatot kellett csinálni, volt olyan, hogy egy személyt kellett felidézni magunkban, s őt kellett megpróbálni leutánozni mozdulatban, vagy hangban. A lényeg, hogy a „semmilyenből” a „valamilyen” felé haladjunk. Vajon ma mi lesz a „homlokomra írva” itthon? A gyerekeknek, úgy tapasztaltam eddig, hogy nagyon érzékenyek az antennáik, ők mindig érzik, hogy mi a valóság, le se tagadhatnám. De nem is érdemes. Néha hallom, ahogy emberek arról beszélgetnek, hogy ahogy közlekednek a mozgólépcsőn például, figyelik az arcokat. S hogy mit látnak? Mit hírdetnek azok az arcok?

 

Jól érzem magam a bőrömben?

 

Aki a színpadra kiáll, csak annyiban különbözik a nézőtől, hogy ő meg meri mutatni önmagát olyannak, amilyen. Ez az állítás sokszor elhangzik Balázs szájából. Ez tud igazán hatással lenni, ez lesz lenyűgöző, ilyenkor van lehetőség átadni azt, amink van. Csak a valóságos “ember” tudja megérinteni a közönség soraiban ülő embert. Aki átélheti, hogy jé, ő éppen olyan, mint én vagyok. Nick Vujicic, a kéz és lábak nélkül született ember előadásával kapcsolatosan nyilatkozott Pál Feri atya. Nagyon tanulságos volt nekem meghallgatnom, hogy hogyan beszél, mi az, ami őt megragadta Nick előadásából és miért. Beidézek ide is a szövegből, mert ez nagyon egybecseng a mi céljainkkal, Balázs szemléletével. Ugyanis velünk, sérült emberekkel is többek között azt szeretné megélni, hogy mi tudjuk elfogadni saját magunkat úgy, ahogy vagyunk, a testünk fogyatékosságai nak ismeretében és tudatában mégis egy tágas teret járhassunk be. Mindent ki akar hozni, ami bennünk van. Szeretne felszabadítani a vélt korlátaink alól. Már egy éve lassan, hogy tartanak a próbák, ha csak a saját életemet nézem, nagyon sokmindent sikerült idáig leépítenie Balázsnak. Viszont azért van min dolgozni. Ami már egy dalnál működött nemrég a koncerten, most a rövid sorok éneklési gyakorlatainál nem igazán. , Legalábbis én úgy éreztem.

 

Pál Feri nick Vujicicről

 

„Nagyon nagy hatással volt rám. Lenyűgözött. Egyrészt, amit mondott, de az is, ahogyan mondja, például az, ahogyan ő a testével bánik. Az lehetett volna az első gondolatom, hogy nahát, akkor majd biztos próbálja elmondani, hogy miért is tudta elfogadni nagy nehezen a saját testét, vagy hogy karok és lábak nélkül hogyan tud mégis csak teljes életet élni. Ez lehetett volna egy első benyomás, vagy gondolat. És rögtön az első percekben, nem egyszer, hogyha nézzük a különböző előadásait, akkor nem azt lehet látni, hogy ő valahogy megbarátkozott a testével, hanem hogy jóban van vele. Hogy kitölti a testét. Hogy a test az előadásainak nagyon fontos része. Nem arról beszél, amit nekem nagyon jól esett hallani, és nagyon megrendítő volt, hogy tudjátok itt van ez az emberi test, hát, bele vagyunk zárva, nézzétek az enyémet, hát ezt éppen hogy csak úgy lehet emberi testnek nevezni, de hát a lélek, a lélek, az számít. Nem erről beszél. Hanem kitölti jóízűen a saját testét, ami adatott neki, és hogy sokkal inkább azt a keresztény igazságot hozza, hogy ténylegesen a testünk a Szentlélek temploma. Akkor is, ha nincs kezünk, akkor is, ha nincs lábunk, akkor is, ha nem tudunk focizni, vagy sportolni. Akkor is, ha van valami zavar, akkor sem tud nem a Szentlélek temploma lenni. És hogy örömmel tud lenni a saját testében. Tehát hogy hogyan szenteli meg  saját testét. Persze, mondhatjuk így, hogy azon a lelkén keresztül, Szentlelkén keresztül, mert nem az övén, hanem Isten Szentlelkén keresztül.  Sokkal több ez az üzenet, mint ahogy én ezt elsőre vártam. És hát ezért nagyon lenyűgöző és felemelő volt őt látni.”

A beszélgetés folytatásához ide kell kattintani:

http://www.youtube.com/watch?v=_76xxI-ePuA külső

 

Az én két „szép” szemem

 

Nekem ez a nyilatkozat sokat adott, mert megtaláltam azt az új szempontot, amiben példát adhat Nick. Azt, hogy ő hogyan bánik a testével az előadásai közben, nem láthattam. Nekem ezt kell megtanulnom tőle, s ezért is rendkívüli dolog, hogy erre van is lehetőségem, mert Balázs ebben tud segíteni. Nekünk sérült embereknek talán nagyobb százalékban van gondunk azzal, hogy milyennek látszunk. Vagy az is lehet, hogy társadalmi elvárások is vannak ezzel kapcsolatban? Most a vak emberekről beszélnék elsősorban. S most nem a mozgásunkról, az már több alkalommal is előkerült itt a blogban. A szemünk látványáról még nem esett szó idáig. Vannak, akik a hétköznapokban pl. sötét szemüveget hordanak, nekem az még a maradék fénylátásomat is elvenné, sosem vennék fel ilyet. Van, akinek egyáltalán nem látszik a szemén, hogy vak, mert olyan a szembetegsége, hogy nem látszik rajta. Olyan élethűek a műszemek is ma már. Szerencsére nekem még nincs ilyenre szükségem. Esztétikai szempontból lehet még kontaktlencsét is viselni, ami esetleg „széppé” teheti a szemet. Mostanában azon gondolkodom, hogyha valaki rám néz, látja a szemem, amin látszik, hogy szürkül, sok a műtéti heg, vajon mire gondol? Taszító látvány, vagy csak egyszerűen nem szép? A sok műtét előnye egyébként a szép hosszú szempillaJ))

 

Megszoksz, vagy megszöksz?

 

Egy hétköznapi szituációban lehet azt mondani, hogy gondoljon mindenki azt, amit akar, ilyen vagyok, vagy megszoksz, vagy megszöksz, de a színpadon? Azt tanuljuk, hogy fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk. Mutassuk meg magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. De azért mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Vannak keretek, kimondatlan szabályok, amire ha valaki nem figyel, lehet, hogy fel sem engedik? Vajon egy vak ember esetében hol a „tűréshatár”? A többi sérültek esetében? Fültanuja voltam például egyszer egy olyan esetnek, amikor egy sérültekből álló táncoló közösség előadásán megbotránkoztak a barátaim. Taszította őket a látvány. Vajon a sérültek látványa, vagy csupán a műfajból fakadt az iszonyodás? Megkérdezném egyszer szívesen például Andrea Bocellit, hogy miért csukott szemmel énekel mindig. Koncentrál, befelé figyel, vagy azt tanácsolták neki egyéb szempontból?

 

Egy biztos, szeretnék jóban lenni a saját testemmel, szőrőstül bőrőstül. Szeretném kiaknázni az összes adottságot, amit kaptam, s szeretném így szolgálatba állítani, azzal az örömmel, ami Nick Vujicicben már látványosan ott van, hogy erőt adhassak!

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments