A jó vendég

Bejegyzés adatai

Tegnap hazafelé menet az óvodából egy anyukával beszélgettem. Ekkor jött fel az a téma, hogy milyen az, amikor a gyermekeinkkel vendégségbe megyünk. Hogyan oldjuk meg például azt, amikor a vendégeink gyermekére legszívesebben rá szólnánk, de tiszteletből nem merjük. Mikor muszáj tényleg beavatkozni? Hogyan?

 

Mint minden felmerülő problémára, erre is van történetem, hiszen én is találkoztam már ezzel a szituációval. Nem csak olyan formán, hogy valamilyen viselkedésnél kellett, hogy beavatkozzak, hanem olyan is történt, hogy mind a szülők, mind a gyerek nagyon fáradtak voltak és a kicsit nekem sikerült elaltatni. Először ez a kérdés úgy jött elő a fejemben, hogy vendégségbe készültünk. Még volt egy négykézláb közlekedő gyermekünk, aki szeret mindent lerámolni, vagy a szájába venni. Képzeljük el, hogy egy idegen helyre megyünk ezzel a gyerekkel, leülünk bekötött szemmel a nappaliba. Mi ezzel a gond? Ha előtte nem néztünk jól körbe, hogy milyen a terep és hogy árthat-e a gyerek valamilyen törékeny tárgynak, vagy magának, akkor elfoghat a kétségbeesés. Hogy fogunk rá figyelni? Honnan tudjuk, hogy éppen mit vesz a szájába? Hogyan akadályozzuk meg, hogy ne történjen baj? Csak egy megoldás létezik ismeretlen helyen, ha megkérjük vendéglátónkat, hogy ő vigyázzon a gyerekünkre, ő figyeljen erre. Kívánja ezt a feladatot rásózni bárki is arra, aki szívesen látja, de azért nem ezzel számolt? Én nem akartam senkit ilyen szituációba hozni, úgyhogy csak akkor mentünk el valakihez, ha a férjem is velem volt, s ő szemmel tudta tartani a csöppségeket.

 

Nézzük a másik oldalról a helyzetet. Történt olyan, hogy egy kedves barátnőmék nálunk voltak a gyerekekkel. Szerettünk volna egy jót beszélgetni, de neki még elég kicsik voltak a csemetéi és az udvaron nagyon oda kellett rájuk figyelni. Előfordult, hogy annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a kicsik kárt tettek a kertben, valamit kihúzgáltak, valamit összetapostak és ez egy pillanat alatt megtörtént. Szerencsére bajuk nem esett, úgyhogy azért ez jó volt. Mégis, ki az, aki azután könnyű szívvel hívja el legközelebb is azt a családot? Pedig barátok vagyunk, de ha ennyire nem tudunk figyelni az együttlét alatt a gyerekekre, akkor az ilyen szituáció eléggé megnehezíti a helyzetet. Azóta már nagyobbak és most már nagyon jól eljátszanak a mieinkkel, ha ide jönnek. Kellett egy kis idő, hogy megnőjenek a gyerekek, mert én nem látva nem tudok figyelni senki más gyerekére, ha a saját szülője sem, akkor az úgy nehéz. Akár baj is történhet és az mindenkinek kellemetlen. Én nem mernék vigyázni senki más gyerekére, mert őket nem ismerem. Inkább a mieink menjenek máshová játszani, ha csak én vagyok itthon. Ha a férjem is kint van az udvaron, akkor az tud működni például, hogy átjön a vendég kisgyerek és ő tartja őket szemmel. Látom a mieinken, hogy nagyon igényelnék a barátaik társaságát, akkor teljesen másképp viselkednek, látszik rajtuk, hogy ilyenkor vannak igazán elemükben.

 

Végül egy harmadik szemszögből is megvilágítanám ezt a problémát. Olyan is történt már, hogy az én gyerekem csinált valami rosszaságot a barátnőm kislányával. Le a kalappal, ahogy ez az anyuka kezelte a helyzetet. Ez nagyon jól működött és szerintem egy jó megoldás ilyen szituációkra. Elmondta nekem, amit látott.

-Megütötte.

Ki, kicsodát? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy az én csöppem a másik anyuka csöppjét, de ha a két testvér verekszik, az sem lenne jó. Azzal, hogy ezt közölte velem a másik szülő, esélyt kaptam, hogy a saját nevelési módomon reagáljam le a szituációt. Ebből azt tanultam, hogyha bármelyik más gyereket látom, hogy nekem nem tetsző módon viselkedik, ne én kezdjek ezzel valamit, hanem megmaradva a tiszteletben, mondjam el a másiknak, hogy mit tapasztaltam és ő erre jó esetben reagál. S ha nem reagál? Akkor is elkezdőthet egy párbeszéd, hogy ő miért nem kezd ezzel valamit, szerinte miért kell ezt hagyni és esetleg megkérhetem, hogy most az egyszer tegyen kivételt a kedvemért, valamit csináljon. Így a barátság sem szenved kárt és a gyerekemet is biztonságba tudhatom.

 

Végül egy történet, amikor a családon belüli az „erőszak”. A mi nagy fiúnk 1 éves volt és nagyon érzékeny kis lélek. Mindegyik gyerekünk egyébként nagyon kötődő természetű. Az unokatestvéreméknél voltunk látogatóba, akinek már 2 éves volt a fia. Ő úgy kezdte az ismerkedést, hogy elkezdte húzni a haját a fiúnknak. Erre ő annyira megijedt, hogy négy órán keresztül, amíg ott voltunk, remegve bújt az ölembe és nem mert tágítani. Most mi lesz? Hogy fogunk így találkozni az unokatesómmal, ha a gyerekem ennyire fog mindig félni? Mindig? Szerencsére eltelt egy-két év és az óvodás korszakukra már teljesen elmúlt ez a dolog. Nagyon szeretnek egymással játszani, ez nekünk nagy öröm. Milyen jó, hogy vannak dolgok, amiken az idő és az érettség segít, ha már mi nem tudunk!