A “főszereplők” nagyobbak nálunk?

Énekpróbák Bolyki Balázzsal a Para-ra Gospel Kórusban
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Nem elég pusztán a hangokat szépen énekelni, érzéseket kell átadnunk!

  • Mi segít ebben?

  • A „mellékszereplőknek” mit ér az élete?

  • Szólóéneklés után kórusba kerülni, mi ebben a küzdelem?

  • Milyen szemlélettel érdemes cipelni legnehezebb terheinket?

    Ismét a hétköznapok szituációiból vett példákkal szemléltette Balázs azokat a folyamatokat, amik segítik, hogyan éljünk a dalban, de ahogy ezt mindig elmondom, az élet minden területére nézve is nagyon hasznosak a gondolatai. Ezért is osztom meg, ha hallunk ilyeneket a próbán.

    Érzéssel!

    Balázs ismét felhívta a figyelmünket arra, hogy a kórus minden egyes tagjának szerepe milyen lényeges. Ha a „háttérben” nem úgy szólaltatjuk meg a hangokat, ahogyan azt kell, akkor nem fog ütni a dal. Nem az a lényeg, hogy mi énekeljük-e a szólót, vagy sem, az érzések átadása akkor is ugyanúgy feladatunk, amikor csak annyi a szövegünk pl.: „huuuuuu”. Képzeljük el, hogy milyen az, amikor az történik velünk, amiről a dal szövege szól, s éljük meg azzal az érzésvilággal a „huuuuuu” éneklését. Peregjen le előttünk egy film, miközben alkotunk, létrehozunk valamit, ami addig nem volt, érzések keletkeznek! Képzeljük el azt a szituációt, amikor valaki dühös a buszon, de mi szelíden beszélünk hozzá, kisugárzásunk is nyugalmat áraszt. Úgy kell énekelni mindannyiunknak egyen egyenként, mintha mi lennénk éppen akkor a szólisták! Ez utóbbi mondatot már nem először hallhattuk, de egy korábbi küzdelmemről, ami ezzel az egész kérdéskörrel kapcsolatos, először írok.

    Egy „szólistalelkű” vallomása

    Én sosem vágytam arra, hogy egy kórusban énekeljek. Szerettem ugyan másokkal együtt énekelni a színpadon, de azt gondoltam, hogy egy ilyen formációban Úgysem hallja senki a hangomat, beleolvadok a tömegbe, mi értelme van? Talán éppen ezért figyeltem fel Balázs szakmai hozzáállására. Amikor a meghallgatásunk volt másfél évvel ezelőtt, azt nyilatkozta, hogy az egyéni adottságoknak van igazán szerepe az általa vezetett kórusok munkájában. Nem szabad egybeolvadni egy masszába, hanem az egyéni „hangszíneknek” kell megjelenniük. Nahát! – ujjongtam magamban, – arra lesz szükség, aki én vagyok? Nagyon meggyőző volt, ahogy ezt előadta. Kíváncsivá tett, hogy ezt hogy fogja megvalósítani. Csodálkoztam ezen a szemléleten, mert azelőtt soha senkitől még nem hallottam ilyen kijelentést. Bekerültem, s a próbafolyamatok elején egy másik tévhitemre is választ kaptam, amiről most is szó volt a próbán.

    A szólista a valaki, a többiek mellékszereplők!

    – Ne higgyük ezt! – kérte tegnap Balázs. Másfél évvel ezelőtt úgy hozta elő ezt a témát, hogy a legkisebb „fogaskerék” hatalmas szerepéről beszélt. Emlékszem, hogy mennyire meg akartam ezt érteni akkor. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy hogyan érvényesülhet annyi hang között az enyém. Azt gondoltam, hogy észre se venné senki, ha én nem énekelnék. Persze tudtam akkor is, hogy ez butaság, de nem volt tapasztalatom az ellenkezőjéről. Talán éppen ezért döbbentett meg annyira, amikor egyszer elbambultam, nem énekeltem, s Balázs kiszúrta. Megkérdezte, hogy miért nem csinálom, amit kell. Túl magas a hangfekvés? Akkor még a szopránban énekeltem. Nagyon jó érzés volt megélni, hogy itt valóban számít, hogy jelen vagyok. Ugyanakkor még mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy hogyan lehet szerepe az én egyéni adottságaimnak egy kórusban. Akartam hinni, amiről Balázs beszélt nekünk. Az, hogy valamit nem tudok elképzelni, attól még az igaz lehet, – gondoltam. Vártam, közben tettem a dolgom.! Erről addig senki nem tanított engem, vagy ha igen, mindig olcsó vigasznak éreztem a „kicsik” jelentőségéről szóló „tanmeséket”.

    Megtörtént a csoda.

    Kétségeim után nemsokkal választ kaptam a kérdéseimre. Hallottam ugyanazt a dalt két különböző előadásmódban. Mindkettőnél mások voltak a „háttérénekesek”, csak a szólóénekes és a kísérő zenei alap volt ugyanaz. Megdöbbentett, hogy lényeges különbség volt a két felvétel hangzása között. Nekem ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy tényleg hatalmas jelentősége van annak, hogy kik, és hogyan énekelnek, akik a szólista „mögött állnak”. Azóta értem, hogy mennyire nem „mellékszerep” egy kórusban többedmagammal egy szólamot megszólaltatni. Mindannyian egyformán fontosak vagyunk, mert csak együtt tudjuk megvalósítani azt a harmóniát, amit tapasztal a közönség! Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor egy közössség tagjai együtt szerveznek valamit. Érdekes megfigyelni a “szerepeket”. Ki, mit, és hogyan tesz bele a közösbe.

    „A csomagod is nehéz, a szíveden is súly”

    – Ismerős a helyzet ugye? – kérdezte Balázs a próbán.: – Amikor egy vasárnapi délután pihenés helyett fel kellene állni és mondjuk össze kellene söpörni a leveleket az udvaron. Nekem erről a bőséges ebéd, vagy vacsora utáni szituáció jutott eszembe. Le kellene szedni az asztalt, az ételt be kellene tenni a hűtőbe, és mi felállni sem bírunk … Mi segít ilyenkor? Balázs szerint az, ha megrázzuk magunkat, és ugyanazzal a lendülettel felállunk, és csináljuk a dolgunkat. Ez azután segíti a környezetünkben lévőket is, hogy ők is felálljanak. Az sem mindegy, hogy amikor pl. egy nehéz csomagot kell vinnünk, akkor végigszenvedjük-e a cipekedést, vagy sem. Ez utóbbit úgy érhetjük el, hogy hozunk egy döntést, visszük azt a csomagot. Így bár a súly nem lesz kevesebb, de a lendület erejével, amit a döntésünk által merítettünk, mégis másképp fogjuk vinni azt a terhet, amit hordoznunk kell. Az már más kérdés, hogy szerintem sokszor azért fáradunk el könnyen, mert olyan dolgokat is hordozunk, amit nem kellene.

    Kérdés kérdés hátán

    Balázs hozta elénk az alábbi példákat és kérdéseket.: Bizonyára sokan találkoztunk azzal a jelenséggel, amikor valaki nagyon el akar adni valamit.

  • Hogyan beszél hozzánk?

  • Milyen hangsúllyal?

  • Miért így?

  • Mi mindent tesz beszéde közben, hogy átadja meggyőződését?

  • Ha nem így csinálná, mi történne?

  • Nekünk mi a célunk azzal, hogy gospelt énekelünk?

  • Mi az üzenet?

  • Ha tudjuk, hogy valahol mérges gáz szivárgott ki a levegőbe, és tudjuk, hogy ot van valaki, hogyan figyelmeztetjük rá, hogy azonnal menjen onnan?

  • Ha ránk néznek, azt fogják érezni, hogy „ez az élet kell nekem!”?

    Remélem, hogy az utolsó kérdésre mindig igen lesz a közönség belső kimondatlan válasza egy koncertünk után!
    Adja Isten, hogy így legyen!

    Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

    comments